De akkor legyen itt egy új, ha már belefutottam, ez pedig a tavalyi évből való, és egy új korszakot jelez:

Szóval ez a 令和 (reiva).

Szép, szép, de miért olyan nagy szám?

Először is, ez egy vadi új korszak kezdete. Az uralkodó császár – igen szokatlan módon – úgy döntött, hogy nem várja meg míg elhalálozik, hanem amíg még ügyesen lehet, lepasszolja a trónt a fiának. Ez a lépés is azt a reményt keltette a népen (jaja, citation needed, szóval állítólag), hogy most egy merőben új, fellendülő korszak kezdődik.

Aztán ami nekem elsőnek feltűnt (na nem mintha annyira okos lennék, csak benne volt a hírekben), hogy ez az első olyan kandzsi ami nem a kínai, hanem a japán irodalomból származik (vagy mégsem). Szóval végre nem a kínaiaktól lopott örökölt dolgokkal írnák le a jövőt.

Aztán a jelentése. Na, ez olyan, hogy többféle értelmezése van, az adott szituációban a hivatalos értelmezés a szépséges harmónia. Szóval remélik, hogy minden nagyon szép, és minden nagyon jó lesz.

Nos, így, 2020 áprilisában, az éppen frankón terjedő koronavírus mellett ez egyelőre sajnos nem úgy tűnik hogy beválna.

Mindenesetre – nyilván az új éra okán is -, a 2019-es év kanjija a 令 (rei) lett. Itt megint vicces, hogy ezt akkor hogy is kell érteni, őszintén szólva nem tudom kibogarászni a sok fordításból, hogy merre is van az előre.

A válasz röviden: igen, mert… mert egy ember bekamuzta nekik, hogy ez egy ősi (lol) amerikai szokás, csirkét enni karácsonykor.

Hosszabban… nos, a KFC 1970 óta létezik Japánban. Nyitáskor 2.8 millió jen értékben adtak el sültcsirkét. Ez úgy durva saccolás alapján is legalább háromezer menü egy nap alatt.

A (kezdeti) siker egyik oka, hogy Japánban nagyon népszerű minden, ami amerikai. Hogy miért? Ez már egy másik történet, egyelőre elég annyi, hogy azért, mert csak.

De ez még kevés lett volna a karácsonyi sikerhez.

Ahogy a KFC krónikásai írják:

“ある日、店舗近くのミッション系の幼稚園から、「フライドチキン」を買ってパーティーをしたい。サンタクロースに扮装してクリスマス会に来てもらえませんか？との相談を受けました。サンタクロースに扮した店長が会場に入り「メリークリスマス！」の掛け声と、慣れない踊りで場が盛り上がり子供たちは大喜び。次第にいろいろな学校からご注文が入るようになりました。これにヒントを得た営業担当者が『クリスマスにはケンタッキー』を広くアピールしようと考えたのです。
そうして、初のクリスマスキャンペーンは１９７４年１２月１日に開始、以降、KFCでは毎年全店でクリスマスキャンペーンを実施しています。”

Bla-bla-bla, a lényeg hogy egy nap beállított egy hölgy, hogy kéne egy kazal sültcsirke, és mivel pont karácsony volt, meg egy keresztény egyházi óvodáról volt szó, megfejelte a kérést azzal is, hogy nem-e lehetne-e, hogy valaki télapónak öltözzön és úgy szervírozza a remek ételt (ne kérdezzétek).

Az üzletvezető – mit lehet tenni, a vásárló szava szent – kötélnek állt, beöltözött és teljesítette a kérést. Sőt, előadott valami karácsonyi (lol) táncot is, amihez kellékként a KFC-s kaja szolgált.

Eddig az, ami tuti.

A sikerhez tartozik még az is, hogy az üzletvezető, amikor feltették nekik a kérdést a tévében(!), hogy “Üzletvezető san, igaz az, hogy a sültcsirke hagyományos karácsonyi fogás amerikában?”, szemrebbenés nélkül rávágta hogy はい, bár tudta, hogy ordas nagy kamu, mert pulykát esznek és nem karácsonykor. Hozzá kell tenni, hogy erről a részletről a hivatalos oldal hallgat, és sehol se találtam az NHK szóban forgó interjúját, ami azért nem lep meg.

De ekkor már elszabadult az őrület.

Annyira, hogy a 2018-as mérleg szerint december 21 és 25 között csinálták az éves forgalom 10%-át. Ami azért kemény, még úgy is, hogy a KFC kissé mélyrepül mostanában a japán piacon.

Szóval annak ellenére, hogy elvileg mostanában talán kevesebben követik ezt a hagyományt (lol2), még azért bőven elég sokan.

És igen, Japánban ha karácsony, akkor KFC!

Ja, részemről amúgy valahogy úgy vagyok vele, hogy a népnek csak egy indok kellett arra, hogy miért vegyenek drága amerikai ételt, pláne nagy mennyiségben, megúszva az aznapi főzőcskézést, ráadásul követve a divatot.

Mindenki jól járt.

https://www.businessinsider.com/kfc-christmas-tradition-japan-could-built-on-lie-2018-12
https://www.bbc.com/worklife/article/20161216-why-japan-celebrates-christmas-with-kfc
https://blog.gaijinpot.com/the-true-story-of-why-people-in-japan-eat-kfc-at-christmas/
https://www.kfc.co.jp/qa/history.html
http://japan.kfc.co.jp/company/history.html

Az van, hogy a régi bejegyzések törlése után mégis megmaradt az igényem pár kép blogon tartására. Ha találok olyat, akkor fel is teszem.

Nagyjából ennyit eddig is tudtam, ám most kicsit jobban utánaolvastam ennek.

A lényege, hogy 1995 óta él ez a szokás. Az év kandzsiját szavazással választják ki. A szavazást egy alapítvány bonyolítja le, amelyik amúgy is nyilvántartja a kandzsikat, tanulási nehézség szerint.

Szavazni elvileg bárki szavazhat (mármint aki amúgy is, japán állampolgár, nincs eltiltva a közügyektől, ilyesmik), így kicsit fura nekem kétszázezret is csak alulról közelítő szavazatszám. Igaz, amikor nagyon sokan szavaztak, akkor is csak félmillió körüli szavazat érkezett. Összehasonlításképp, Japán lakossága 126 millió körül van, szóval nagyon durván számolva, idén kb. minden hatszázadik ember érezte fontosnak hogy beleszóljon.

Viszont így az is érdekes, hogy így is több mint tíz százalékot kapott a szai, ami katasztrófát (is) jelent.

Akárhogy is, elég sokan gondolták hogy ez az év egy katasztrófa volt, ami nem is csoda, elég ha csak az idei tájfunra gondolunk.

Ami után meg iszonyat hőség következett. Mindkettőbe százak haltak bele.

Egyébként 2004-ben már választották ezt a jelet. Tavaly (amikor Kitaójiban laktam) az év jele a kita (észak) volt. De nem miattam, hanem Észak-Korea miatt.

A kandzsit általában Seihan Mori rajzolja fel, aki a Kiyomizu-dera főpapja (vagy valami olyasmi). A helyszín mindig(?) ugyanaz, amúgy látogatható helyen van, de ilyenkor gondolom lezárják.

A 災, ami más néven wazawai egyébként egy viszonylat könnyű kandzsi. Úgy néz ki mint egy ember (人 – hito), aki szalad, mert lángol a haja.

Hát, nagyjából ennyit találtam hirtelen.

Elvileg valahogy úgy kezdődött (az 1900-as években), hogy egy japán vasutas bácsi, Yasoichi Hori megtudta, hogy nemsokára megvakul(hat?). Mivel aggódott, hogy a romló látása miatt előbb-utóbb akár nagy baj is előadódhat, ezért megkérte az egyik haverját, hogy ugyan kísérje már el a műszakba, és ellenőrizze, hogy mit csinál. Mégpedig úgy, hogy mindent amit leolvasott, nézett, azt hangosan ki is mondta. Például hogy “lassúmenet előjelző”, vagy hogy “a maximális sebesség 20 km/h, a következő jelzőnél meg kell állni” (és utána rámutatott a sebességmérőre is, hogy ellenőrizzék, tényleg). A turpisság nyilván hamar kiderült, és azt ugyan nem találtam meg hogy mit szóltak ahhoz hogy egy félvak vezeti a vonatot, de annak nagyon megörültek, hogy ez milyen nagyszerű módszer a rutinból vezetés veszélyeinek csökkentésére. A pontos számokat lusta vagyok megkeresni, de írnak olyat, hogy az egyszerű feladatok esetén a hibák több mint 80%-át kerülték el. Illetve hogy ez az egyszerű megoldás 30%-kal csökkentette a vasúti balesetek számát. És ez bizony nem utolsó szempont abban az iparban, ahol évi bő tízmilliárd utas fordul meg. Ezerszer annyi, mint Magyarország lakossága. Nagyon megéri odafigyelni mindenre.

A módszer – hatásossága ellenére – nem nagyon terjedt el Japánon kívül. Ahogy olvastam, eleinte a japánok se voltak oda azért hogy hülyét csináljanak magukból, de amikor kiderült hogy ennek a látszólag nevetséges megoldásnak milyen komoly eredményei vannak, akkor már inkább jó oldalát látták a szokatlan gyakorlatnak. Hiszen szó szerint életeket mentenek meg vele.

A New York-i metróban is bevezették ennek egy nagyon leegyszerűsített változatát, hogy a kocsikkal jó helyen álljanak meg. Azt már nem kerestem hogy ennek mennyi haszna lett, de mivel ott is évi 1,727,366,607 utas utazik, így valószínűleg már igen kevés is több ezer utast jelent.

Azt hiszem hogy a pilóták is hasonló, mutogatós gyakorlatot követnek a repülés előtti ellenőrzés során.

További olvasnivalók:

• https://safetrain.hu/site/ramutatas-es-megnevezes-a-japan-modszer/
• https://www.flightsafetyaustralia.com/2018/01/point-it-call-it-get-it-right/
• https://pulse.embs.org/may-2016/finger-pointing-reduce-accidents/
• https://99percentinvisible.org/article/motions-japanese-rail-workers-point-call-promote-safety/

Kapcsolódó filmecske:

Persze nagyjából azonnal az is eszembe jutott, hogy ez nem sokkal több (sőt, inkább kevesebb) mint a StreetView. Hiszen ha valaki kíváncsi Kiotóra (és esetleg épp nem ott tartózkodik, vagy esik az eső), akkor nincs más dolga, mint pár kattintással felkeresni az ismertebb, érdekesebb helyeket. A Nidzsó-kastélynál például jómagam is láttam a jelenetet, ahogy az érdeklődőknek mutogatják a nyikorgó padlók titkát (vagy valamit, legyen az), és ha nagyon akar az ember, akkor a Kiotó Toronyból is szét lehet nézni. Akár éjjel is. Igen, van StreetView kép is, de az elég hitvány.

Ekkor már azért töprengtem, hogy mégis, hogyan lehetne az igazi Kiotót megfogni.

Nyilván sehogy.

Nyilván. Budapesten azért kicsit többet vagyok, többet téblábolok – bár nem turistaként, ami azért egy teljesen más élmény –, de nagyon-nagyon nagy bajban lennék, ha valaki elém állna, hogy na, Fisher, most aztán izibe’ fotózd le Budapestet, hogy milyen.
De jó legyen ám, mert fejbeverlek.

De ha már ott vagyok, akkor csak kéne alakítani valamit.

Azt hamar leszögeztem magamban, hogy nem akarok ilyen képeket csinálni:

Már csak azért se, mert amikor végignéztem a Kiotóról szóló videókat, akkor azok miatt eléggé magasra tettem az elvárásokat.

Nagyjából az összes helyen jártam, és hát na… lehet hogy velem van a baj, de szerintem nem ilyen. Természetesen vannak a valósághoz közelebb álló videók is.

Na, de ennél meg azért egy fokkal izgalmasabb. Ha másért nem, akkor legalább a néha feltűnő, olykor meghökkentően merész ruhákat viselő, nagyrészt kínai, turistalányok miatt.

Meg azért se, mert a fotók nagy része ugyanarról a mondjuk tíz helyszínről (Fushimi Inari kapui, Arashijama turistákkal teli bambuszerdője, Hókandzsi, Kijomizudera, a Kinkakudzsi, esetleg mellé a Ginkakudzsi is, meg még pár) származik. A 法観寺-t (Hókandzsit) konkrétan két helyről szokták fotózni. A képek 70%-a az egyik, 28%-a a másik, a maradék meg szerteszét pontokról készül. Pedig van még templom, pagoda rogyásig.

És természetesen még Kiotó sem csak templomokból áll, hanem úgy általában mindenből. Is. Na, ezt kellett volna lefotózni, és elég szánalmasan elbuktam.

Az egyik dolog ami nagyon kimaradt, az a teraszon, ablakokban, itt-ott száradó bugyik, és egyéb ruhadarabok. Kerülni akartam hogy azt higgyék hogy valami perverz fehér vagyok (vagy azt, hogy rájöjjenek; a végeredmény szempontjából mindegy), így a különösen gazdag példákat rendre lógva hagytam. Aztán vége lett a hónapnak, és nincs kép a bugyikról.

Ehhez kapcsolódik a másik dolog, jelenség, szokás, amit tulajdonképpen szinte észre sem venni, mert úgy (lenne) a természetes, mégpedig a magántulajdon biztonsága. Azt is nehéz jól lefotózni, hogy az egy hónap alatt egyszer sem láttam eladót a sarkig nyitott virágboltban vagy a tatamigyártónál. Arrafelé az a szokás, hogy kinyitják az üzletet, és elmennek hátra szöszölni, a vásárló majd úgy is köszön. És akkor előcsoszog a mami vagy a papi (esetleg mindkettő). Meg egyáltalán, nincs veszélye annak, hogy valaminek lába kél.

Oké, ez már itthon se feltétlen annyira probléma. Csak alapvetően mások az arányok, és más a generációk óta rögzült tapasztalat.

Sok-sok helyen láttam kisebb-nagyobb ottfelejtett, elhagyott értéket (napszemüveget, fél pár cipőcskét, ilyeneket) gondosan, jól látható helyre kirakva, hogy aki jön vissza keresni, az könnyebben megtalálja. A garázsok ajtó nélkül, de ezzel-azzal telerakva, a virágok a házak előtt szépen elrendezve, cserépben (itt nálunk, a budai lépcsőházban, úgy évente egyszer kiírja valaki, hogy légyszi ne lopkodjátok a virágaimat), meg úgy egyáltalán, nem olyan a város, mintha egy BV intézet lenne. Erről sincs értékelhető képanyagom, mert “majd holnap”, meg “lesz majd érdekesebb is”, meg “ne lássák hogy fotózok a tárva-nyitva hagyott ajtókon át”. Ilyenkor azért nagyon-nagyon hiányzik a nyelvismeret, hogy esetleg elmagyarázzam nekik, hogy nem rosszat akarok, ellenkezőleg, a jó példát próbálom terjeszteni.

De akad még pár dolog, ami mindig kimaradt valahogy. Úgy saccolom, hogy még 3-4 hasonló út, és úgy nagyjából a szükséges képek fele meglesz. Talán. Egyelőre itt tartok.

Az is hozzá tartozik még, hogy nagyjából a hazaérkezésem másnapján (vagy lehet hogy japán idő szerint már aznap) Japán déli részein elkezdett amúgy rendesen esni az eső. Ennél is jobban.

Sajnos annyira, hogy szerte az országban kétszáznál is többen haltak meg, jórészt a megcsúszó, összedőlő házak miatt. Nesze neked igazi Kiotó (még ha maga a város, a többihez képest, viszonylag kis rombolással megúszta).