Elsétáltam a már ismerős templomhoz, ahol minden hónap 25-én bolhapiac van. Nem fotóztam, mert egyrészt nagy tömeg volt, másrészt meg nem akartam ingerelni az árusokat, de nagyjából olyan mint bármelyik, csak sokkal több japáni holmival.

Szerencsére volt aki ügyesebb volt, és csinált videókat is.

Erősen mondogattam magamban, hogy nem veszek semmit, nem veszek semmit, mert postázhattam volna haza a sok izémizét. Persze ebből lehetne remek bizniszt csinálni, az ember itt kiválogatja a menő cuccokat, otthon meg eladja háromszoros áron. Vagy tízszeres áron, még az se tűnik lehetetlennek.

De ennyi elég is volt az emberekből, ezért kirándulni indultam. Északra esik a Kurama-dera templom, ami azért tetszett meg, mert több helyen is írták, hogy viszonylag csöndes, nincs tele emberekkel. Persze ők nem szombaton mentek, de mindegy. A környék amúgy nem eszeveszett látványos. Mármint így, a folyamatos momiji-áradattól kissé megtompulva nem éreztem azt, hogy hűha. Viszont pár óra téblábolás után már egyre jobban éreztem hogy megérte kijönni ide, ahol még térerő sincs (ilyenkor nagyon jó ám az offline térkép – Locus – hogy meglegyen a biztonságérzet), és néha percekig nem látni másik embert. Hacsak nem egy kerékpárost, aki meg-meg áll egy-egy fotó kedvéért.

Ha vonattal jön vagy megy az ember, akkor útközben akad egy szakasz, ahol alkonyat után kivilágítják a fákat. Na, nem vártam meg, mert elfáradtam, és amúgy is, iszonyat mód tele volt a vonat. És csak ezért nem hiszem hogy még egyszer visszamegyek. Részben mert megfelelő technikám sincs hozzá. De így néz ki:

Annyira tele volt a vonat, hogy fel se szálltam rá, inkább buszoztam hazafelé. A busz amúgy is sokkal jobb választás volt, a szálláshoz egész közel szállhattam le.

Körbe mentem. Az óramutató járásával ellentétesen. Sajnos a tasker mindig késve veszi észre hogy elindultam.

Közben reggel lett.

Közben reggel lett