A korábbi észrevételekért lásd: https://blog.fisher.hu/koppenhaga/

Megint ide vetett a sors, minő borzalom. Nem állítom hogy nem tudnék itt élni. Alapvetően hasonlóak a benyomások mint korábban. De akkor inkább a chill tűnt fel, most valahogy élőbb volt a város.

Persze előzőleg szeptemberben jártam arra, esélyes, hogy akkor az időjárás is visszafogta a kedélyeket.

Ja, hygge… akkor rá kellett keresnem hogy mi is az, és akkor nem nagyon vettem észre. Most, hogy kicsit tapasztaltabban néztem ugyanazt, valahogy igen, van benne valami.

Egyelőre leginkább a kajáról tudnék nyilatkozni. Nem is az a meglepő, amikor az ember megérkezik, ott van Dániában, (Az csak az első pár napban érdekes, hogy ni, ott egy Tesla. Bár tény, hogy engem eléggé hidegen hagynak az autók.) hanem amikor hazatér, és szomorúan nézi, hogy mit tesznek elé.

Azt persze nehéz lenne vitatni, hogy “drága” minden. Mármint hogy nagyjából kétszer annyiba kerül, mint nálunk. Viszont kár – vagy legalábbis nem akarok, mert nyilván nagyon könnyen lehetne bizonyítani bármit, és annak az ellenkezőjét is – belemenni a számháborúba, hogy árak meg fizetések. Ami nekem így hazatérve hiányzik, hogy ha valami kaját megveszek, akkor az jó legyen, és ne épp csak ehető, és emberi fogyasztásra még alkalmas.

Illetve persze, van itthon is, de amit “máshol” megkapok a sarki büfében is, ahhoz itthon majdnem hogy a Michelin katalógust kell elővenni.

Teljesen friss élmény: vásárlásból hazafelé tartva beugrottam az útba eső büféhez. Ahogy közelítettem, már láttam, hogy szinte menekülnek, kerülik a tekintetemet, mintha legalábbis baziliszkusz lennék. Köszöntem, vélhetően elég hangosan, mert a távolabb álló srác vissza is válaszolt, a közelebb álló némber arca meg se rezdült.

Nagy nehezen rám nézett (már a nő), köszöntem még egyszer – erről is lenne történetem -, hasonlóan maszkba merevedett arccal visszaköszönt, de olyan, hogy mindjárt vagy mit szeretnél vagy valami, még nem hangzott el.

Közben egy kis bigyóból elég hangosan dőlt valami közepesen taszító, négynegyedes kaszálózene, felteszem ez lehet ok arra, hogy nem hallják ha köszön az ember, csak legfeljebb látják, ha akarják.

A lényeg az, hogy számomra már-már kényelmetlenül sokáig álltam ott anélkül, hogy megkérdezték volna, hogy mégis, miért mentem én oda.

Közben ügyeskedtek valamit a pénztárgéppel, és tipikusan olyankor szoktam odatévedni, amikor műszakváltás van (olyankor sem érdemes menni, meg akkor sem, ha már ott van valaki, gyorsabb házhoz rendelni az ételt), és valamikor ilyentájt hangzott el a “mindjárt”, amiből azt sejtettem, hogy mindjárt megkérdezik, hogy végül is miért vagyok ott.

Úgy is lett, kicsivel később meg is kérdezték, megmondtam, és már-már komikus lassúsággal és kínnal el is készítették, és meg is kaptam. Hurrá. Az étel minőségét nem firtatnám, éjjelnappali büfé, eleve nem várok el sokat.

Félreértés ne essék, nem feltételezem, hogy csak velem bánnak így, és őszintén szólva azt se hiszem, hogy a rossz szándék lenne az oka. Sokkal valószínűbb, hogy eleve a vásárlóközönség nagy része miatt kár is lenne ennél több energiát beleölniük, illetve esélyes, hogy az éjszakai műszak után már/még félhalottak voltak. Bár ezeknek ellent mond, hogy nagyjából mindegy, hogy mikor keveredek oda, nagyjából ugyanígy történik minden.

Jaja, igen, adtam én borravalót korábban, sokszor egész rendesen, már csak a kíváncsiság okán, de akkor még mintha gyűlölet is társult volna a fásultság mellé.

Ha lenne rá energiám, lehet hogy kifigyelném, hogy csak velem ilyenek, vagy a “Figyejjémá’, agyámá’ egy hamburgert, jó?” vendégekkel is.

Ja, és mivel tuti lesz, aki ide téved és félreérti… nem, nem azt várom, hogy a seggemet is kinyalják vagy valami hasonló. Van egy igen-igen tág terület a “rohadjon meg a vásárló” és e között, és igen, itthon is sok helyen jól csinálják, csak így, két hét “nyugat” után kissé arcon csapott az élmény.

Ennyit a “máshol minden jobb” sírásról.

Aztán ami még feltűnt, hogy szeretnek ezt-azt kitenni az ablakba.

Azt a magyarázatot találtam ki, hogy mivel amúgy elég vastagok a falak, nagyjából adja magát, hogy tegyenek oda valamit, és akkor miért ne valami szép legyen.

Nagyon mókás így visszaolvasni, hogy mit és hogyan láttam két évvel korábban. Most például azt mondanám, hogy igaz, hogy a dán lányok szépségét nem az arcuk határozza meg, de ami a talpuktól odáig tart, az sokszor nagyon figyelemfelkeltő. Meg az, hogy sokan mellőzik a felső alsóneműket.

De az autókhoz hasonlóan, ez is csak pár napig érdekes, hogy lám, még egy magas, szőke, modellalkatú lányka.

Koppenhága csöndes. Egyelőre legalábbis nem találtam olyan hangot, amit ha meghallok, akkor azonnal tudom, hogy Koppenhágában vagyok.

Aztán… dehogy csöndes, éjjel ilyesmikbe lehet botlani (ha nem ugrik be, hogy mi ez, kattints ide):

A szokásos, lesz ami lesz, én megyek az orrom után módszertant követve, találtam egy szokatlan jelenséget. Utánaolvasva kiderült, hogy ez egy amolyan város a városban. Mivel szépen ki volt írva, hogy ne fotózz, nem fotóztam, csak ahol lehet. Így aztán semmi érdekes kép nincs, aki látni akarja hogy mizu, az kénytelen elsétálni oda.

A legfurább talán az volt, hogy a gyanútlan szemlélő mint én, könnyen azt hiheti, hogy a fű az legális Dániában, hisz egyrészt az utcán árulják, viszonylag szedett-vedett asztalkákról, és a rendőrök ott korzóztak… gyakorlatilag a kommuna mellett. Pedig nem az.

Egyéb, random képek, amik maradtak.