Elballagtam a Sómen dóri és Higasi-nó-Tóin kereszteződésébe, és megkerestem a Kamogava kifőzdét. Úgy döntöttem, hogy ez lesz az:
Ezzel nagyjából el is telt a nap, mert az a hülye ötletem támadt, hogy akkor villamossal megyek haza, és nincs az messze, elsétálok az állomáshoz.
De, messze van.
Aztán hunytam egyet a nagy megerőltetésekre, és délután (hatkor már elég sötét van), kitaláltam, hogy megnézem, milyen Arasijama éjjel.
Aztán ahogy itt tébláboltam, élvezve, hogy sehol senki (gajdzsin), rám köszönt egy bácsi (haró). Kérdezett meg magyarázott valamit, amit úgy raktam össze, hogy látta, hogy az eszetlen gajdzsin itt téblábol a hidegben, amikor már minden normális ember már valami izakajában költi a napi bevételt, és lelkesen mutogatta, hogy arra van hoterü.
Vagy nekem akart segíteni, vagy a haveroknak plusz pénzt (80-20%, úgy tippelem), de azért annak ellenére, hogy tényleg sok a turista (és még annál is idegesítőbbek), mégis szóba állt velem.
V.ö.:
Aztán persze… már a nagyon régi blogbejegyzések között sincs meg az, amikor hat éve jártam erre (már Kiotóban), és hasonlóan, éjjel kószáltam olyan helyen1Tulajdonképpen ballagtam hazafelé…, ahol épeszű ember nem (igaz az egy ránézésre eléggé vegetáló környék volt, meg is kellene nézni, hogy mi lett vele), és akkor hasonló esett meg velem. Annyi különbséggel, hogy a bácsi ott állhatatosabb volt, erősen invitált, hogy menjek vele, és majd milyen jó lesz. Bátor – vagy hülye – voltam, és mentem vele a házhoz, ahol a fia(?) a Google Translate segítségével elmagyarázta, hogy itten ám van ám kiadó szoba.
Szobám volt, el se raboltak, a vesémet se kérték, én meg megint itt vagyok 🙂
El is felejtettem. Úgy nagyjából egyhetes kacudon diéta után már úgy érzem, eleget ettem belőle, és ma már curry volt a reggeli / ebéd. Ez a nap is eljött.