Az van, hogy a régi bejegyzések törlése után mégis megmaradt az igényem pár kép blogon tartására. Ha találok olyat, akkor fel is teszem.

Persze nagyjából azonnal az is eszembe jutott, hogy ez nem sokkal több (sőt, inkább kevesebb) mint a StreetView. Hiszen ha valaki kíváncsi Kiotóra (és esetleg épp nem ott tartózkodik, vagy esik az eső), akkor nincs más dolga, mint pár kattintással felkeresni az ismertebb, érdekesebb helyeket. A Nidzsó-kastélynál például jómagam is láttam a jelenetet, ahogy az érdeklődőknek mutogatják a nyikorgó padlók titkát (vagy valamit, legyen az), és ha nagyon akar az ember, akkor a Kiotó Toronyból is szét lehet nézni. Akár éjjel is. Igen, van StreetView kép is, de az elég hitvány.

Ekkor már azért töprengtem, hogy mégis, hogyan lehetne az igazi Kiotót megfogni.

Nyilván sehogy.

Nyilván. Budapesten azért kicsit többet vagyok, többet téblábolok – bár nem turistaként, ami azért egy teljesen más élmény –, de nagyon-nagyon nagy bajban lennék, ha valaki elém állna, hogy na, Fisher, most aztán izibe’ fotózd le Budapestet, hogy milyen.
De jó legyen ám, mert fejbeverlek.

De ha már ott vagyok, akkor csak kéne alakítani valamit.

Azt hamar leszögeztem magamban, hogy nem akarok ilyen képeket csinálni:

Már csak azért se, mert amikor végignéztem a Kiotóról szóló videókat, akkor azok miatt eléggé magasra tettem az elvárásokat.

Nagyjából az összes helyen jártam, és hát na… lehet hogy velem van a baj, de szerintem nem ilyen. Természetesen vannak a valósághoz közelebb álló videók is.

Na, de ennél meg azért egy fokkal izgalmasabb. Ha másért nem, akkor legalább a néha feltűnő, olykor meghökkentően merész ruhákat viselő, nagyrészt kínai, turistalányok miatt.

Meg azért se, mert a fotók nagy része ugyanarról a mondjuk tíz helyszínről (Fushimi Inari kapui, Arashijama turistákkal teli bambuszerdője, Hókandzsi, Kijomizudera, a Kinkakudzsi, esetleg mellé a Ginkakudzsi is, meg még pár) származik. A 法観寺-t (Hókandzsit) konkrétan két helyről szokták fotózni. A képek 70%-a az egyik, 28%-a a másik, a maradék meg szerteszét pontokról készül. Pedig van még templom, pagoda rogyásig.

És természetesen még Kiotó sem csak templomokból áll, hanem úgy általában mindenből. Is. Na, ezt kellett volna lefotózni, és elég szánalmasan elbuktam.

Az egyik dolog ami nagyon kimaradt, az a teraszon, ablakokban, itt-ott száradó bugyik, és egyéb ruhadarabok. Kerülni akartam hogy azt higgyék hogy valami perverz fehér vagyok (vagy azt, hogy rájöjjenek; a végeredmény szempontjából mindegy), így a különösen gazdag példákat rendre lógva hagytam. Aztán vége lett a hónapnak, és nincs kép a bugyikról.

Ehhez kapcsolódik a másik dolog, jelenség, szokás, amit tulajdonképpen szinte észre sem venni, mert úgy (lenne) a természetes, mégpedig a magántulajdon biztonsága. Azt is nehéz jól lefotózni, hogy az egy hónap alatt egyszer sem láttam eladót a sarkig nyitott virágboltban vagy a tatamigyártónál. Arrafelé az a szokás, hogy kinyitják az üzletet, és elmennek hátra szöszölni, a vásárló majd úgy is köszön. És akkor előcsoszog a mami vagy a papi (esetleg mindkettő). Meg egyáltalán, nincs veszélye annak, hogy valaminek lába kél.

Oké, ez már itthon se feltétlen annyira probléma. Csak alapvetően mások az arányok, és más a generációk óta rögzült tapasztalat.

Sok-sok helyen láttam kisebb-nagyobb ottfelejtett, elhagyott értéket (napszemüveget, fél pár cipőcskét, ilyeneket) gondosan, jól látható helyre kirakva, hogy aki jön vissza keresni, az könnyebben megtalálja. A garázsok ajtó nélkül, de ezzel-azzal telerakva, a virágok a házak előtt szépen elrendezve, cserépben (itt nálunk, a budai lépcsőházban, úgy évente egyszer kiírja valaki, hogy légyszi ne lopkodjátok a virágaimat), meg úgy egyáltalán, nem olyan a város, mintha egy BV intézet lenne. Erről sincs értékelhető képanyagom, mert “majd holnap”, meg “lesz majd érdekesebb is”, meg “ne lássák hogy fotózok a tárva-nyitva hagyott ajtókon át”. Ilyenkor azért nagyon-nagyon hiányzik a nyelvismeret, hogy esetleg elmagyarázzam nekik, hogy nem rosszat akarok, ellenkezőleg, a jó példát próbálom terjeszteni.

De akad még pár dolog, ami mindig kimaradt valahogy. Úgy saccolom, hogy még 3-4 hasonló út, és úgy nagyjából a szükséges képek fele meglesz. Talán. Egyelőre itt tartok.

Az is hozzá tartozik még, hogy nagyjából a hazaérkezésem másnapján (vagy lehet hogy japán idő szerint már aznap) Japán déli részein elkezdett amúgy rendesen esni az eső. Ennél is jobban.

Sajnos annyira, hogy szerte az országban kétszáznál is többen haltak meg, jórészt a megcsúszó, összedőlő házak miatt. Nesze neked igazi Kiotó (még ha maga a város, a többihez képest, viszonylag kis rombolással megúszta).