“You don’t realize it, but you are being programmed.”
Az egész nagyjából úgy kezdődött, hogy láttam egy, a Facebookról (és úgy általában, a közösségi médiáról) szóló videót.
Mégpedig ezt:
Egy része nem volt újdonság, és valamennyire szerencsés pillanatban futottam bele, mert egy ideje már azon morogtam, hogy hányszor kell frissíteni (több frissítés, több reklám) a Facebook hírfolyamát ahhoz, hogy a sok szemét között valami értékelhető tartalom is előkerüljön.
Még úgy is, hogy alapvetően sokra tartom azokat, akik a Facebook ismerőseim között vannak.
A sokkoló felismerés az az volt, hogy igen, pontosan mint valami félkarú rablót, úgy rángattam a Facebookot hogy végre megint dobjon valami igazán értékes tartalmat. Felkerült a böngészőm legkényelmesebben elérhető helyére hogy mindig könnyen rá tudjak kattintani, és a szabadidőmben a telefonon is azt görgettem bőszen.
A “szabadidőmben“. V.ö.: microtasking/microwork.
A kis videó nem mást állít, hogy ez gyakorlatilag megfelel a (szerencse-) játékfüggőségnek. És azon túl, hogy dopaminlöketekkel alakít ki függést, a rendszeres “fészbukkcsekk” jelentősen csökkenti a koncentrációs készséget is, amit pedig szeretnék megtartani, és inkább fejleszteni, mintsem tompítani.
Az sem újdonság, hogy a közösségi média torzítja az egyén világ– és pláne az énképét. Ez sem olyan dolog, amit jónak tartok.
“Facebook allowed Microsoft’s Bing search engine to see the names of virtually all Facebook users’ friends without consent, the records show, and gave Netflix and Spotify the ability to read Facebook users’ private messages.”
Az egy másik dolog, hogy lassacskán úgy néz ki, hogy a Facebook csak annak nem adott (ad) ki bármilyen adatot, aki nem fizetett eleget. És nem, nem csak azt, amit mi (én, te) beírtunk, feltöltöttünk, lefotóztunk, hanem azt is, amit még nem. Vagy már nem. Mert manapság már nem az az érdekes amit az ember csinál(t), hanem amit csinálni fog. És ehhez sok-sok adatot kell gyűjteni. Ennek érdekében nagyjából egyik cég sem riad vissza semmitől sem.
A szokásos érv, amit amúgy viszonylag magam is vallok, hogy nincs titkolnivalóm, egyre inkább kezd védhetetlenné válni. Hiszen gyakorlatilag minden információt “a netről” szerzünk be. A leghazugabb hírforrások (eltekintve a szomszéd pletykafészektől) pedig mind “a neten” vannak. És a közösségi média úgy terjeszti az álhíreket, mint a pestist. Az ilyen információdömping pedig óhatatlanul befolyásolja az ember – akár mindennapi – gondolatait.
Már nem a titkokról van szó, hanem ha úgy tetszik, a gondolatok szabadságáról. Részben ezért is olvasok szinte kizárólag olyan (szakmai) hírforrásokat, amiket magam válogattam össze.
Kapóra jött az is, hogy a telefonomra felkerült a kilences android is, ami gyakorlatilag nullázta a készüléket, így kezdhettem el újra belakni. És rájöttem, hogy nekem úgy igazándiból nincs is szükségem a Facebookra.
Különösen nem a telefonon.
Nem csipog esténként, amikor a gyárban ottfelejtem a nyitott Facebook ablakot, és mindenki azt hiszi hogy online vagyok.
Nincs megosztási kényszerem minden kétes értékű szirszar láttán. Persze, volt, de annyi macerát már nem ért meg egyik sem, hogy gépközelbe érve a dropboxból feltöltsem, vagy az elmentett lapok közül postoljam, nagyjából nettó két másodperces munkával. Szóval nem lehettek olyan nagyon értékes gondolatok.
Nincs FOMO. Nem, nem momo, ez rosszabb annál. (Belegondolva, lehet hogy mégis van, hiszen folyamatosan követem az engem közvetlenül nem érintő dolgok garmadáját, és kellemetlen, amikor az rssolvasóban már nincs új hír. Vagy ez – még – csak szimpla kíváncsiság, érdeklődés?)
Nem mintha ezekkel alapvetően baj lenne. Én is szeretek másoknak panaszkodni, vagy ami még jobb, másokkal együtt örülni. Szeretek új, akár lényegtelennek tűnő dolgokat tanulni. De úgy éreztem, hogy az utóbbi időben ez egy szerencsétlen irányba tolódott el.
Száz szónak is egy a vége, hetek óta Facebook nélkül élek.
Nem teljes az absztinencia, mintegy naponta, kétnaponta egyszer ránézek (meglepő, hogy ilyenkor tíznél is több értesítés fogad, a megszokott egy helyett), reagálok pár érdekes dologra, és elég is ennyi.
Nem is akarok teljesen elszakadni a közösségi médiától. Meggyőződésem, hogy lehet ésszel is élni vele. A majmos fotóhoz pl. a Facebookon kértem engedélyt, egyébként igen nehézkes lett volna.
Remélem nem tévedek.
Kevesebbet tudok az ismerőseimről? Fura, de nem érzem ezt. Nagyjából öt perc alatt minden fontos megjelenik a hírfolyamban, utána már kezdődik a félkarú-rablózás az újabb érdekességek végett.
Jobb így? Ezt se tudnám megmondani, mindenesetre nincs hiányérzetem. Azt se érzem hogy a gondolataimmal most már kanalat tudnék hajlítani, de ami késik, az nem múlik.
Ahol külön nem jelöltem, ott a képek a pixabay-ról vannak.
Azóta történt: “The travel search engine Kayak, for instance, apparently sends destination and flight search data, travel dates and whether or not kids might come along.” (Engadget)
“Study suggests Facebook users are happier if they leave for a month
A study (PDF) from New York University and Stanford showed that Facebook users were happier, more satisfied with life and slightly less likely to feel anxious, depressed or lonely. They also used other social networks less, and used Facebook less when they came back.” (Engadget)