Szóval reggel délelőtt elindultam azzal, hogy majd most aztán jól felveszem, hogy milyen csöndes München, még akkor is, amikor tele van turistákkal.

Ez mondjuk úgy kb. az első pillanatban bukta volt, mert épp csak körbenéztem, hogy mi újság, amikor irgalmatlan dörrenésektől kapott szívbajt kb. mindenki.

Oké, a város születésnapját tartották, az ilyesmi mindig nagyobb zajjal járt.

Na, aztán kicsivel odébb meg persze épp épületet bontottak…

Na jó, akkor ennyit arról, hogy München csöndes.

Kotródtam tovább, amikor úgy nagyjából véletlenül betévedtem egy templomba. Lévén végtelenül pogány lélek, mindig bizonyos aggodalommal megyek ilyen helyekre, nem-e belém csap valami ménkű vagy valami.

Nade, a lényeg az, hogy ahogy beóvakodtam, feltűnt ám, hogy a távolban (eléggé hátul topogtam, nem akartam elállni az áhítatot a hívek elől) rézfúvósok csillognak. Ez azért meglepett, ilyesmit még nem láttam templomban, na de ez Bajorország.

Nem nagyon tudtam hogy mire számítsak, de a kíváncsiság ott tartott. A karmester vagy négy-öt alkalommal odaállt, felemelte a karját, hogy na, akkor most… és nem történt semmi. Aztán már kezdtem unni, amikor megszólalt valami harang, és na végre.

Őszintén szólva sokkal szebben szólt¹, mint az bármikor is elképzeltem volna – pláne a sok sramlizene után.

Aztán fürgén le is léptem, amit akartam, azt megkaptam…

1. Igen, a sok neszezés, meg a visszhang meg minden is… alapvetően azért mentem be, hogy pont ezt a visszhangos kongást felvegyem, kicsit hűsöljek és kész is. Aztán persze ez se pont úgy lett ahogy terveztem. ↩︎