Átmentem Ószakába, és ott is a Kaijukanba, ami a világ legnagyobb akváriuma. Már ha ez a jó szó egy épület nagyságú… akváriumra.

Igen szép hely, mindenképp megéri meglátogatni (bár megvallom, az idő megszépítette az élményeket).

Amire nem számítottam, hogy milyen sor állt már a bejáratnál, részben azért, mert fokozatosan engedik be az embereket, hogy ne legyen bent tumultus.

Aztán arra se, hogy az a sor viszonylag hamar le is futott, és már a kijelölt idő előtt beengedtek minket.

Külön érdekesség, hogy most (bár lehet hogy korábban is volt ilyen) be lehet menni a színfalak mögé, és felülről bámulni a halakat.

Ide nem szabad bevinni se fényképezőgépet, se telefont és nagyjából semmit se. Na nem azért, mert féltik a titkokat, hanem mert egy beejtett telefont macera kihalászni az őrület nagy medencéből, és nem mellesleg az se lenne jó, ha a halak megdöglenének pár ügyetlen miatt.

Ezt nagyon szigorúan veszik. Igaz hogy a lányok őrület cukik¹Valahogy mindig cukilányok kerülnek olyan helyekre, ahol ügyféllel kell szót érteni…, de kétszer olyan szigorúak is, és amikor harmadjára mondták el, hogy nem lehet bevinni ezt, azt meg amazt se (és utána még vagy tízszer), akkor feladtam, hogy majd én ügyes leszek. És így most hirtelen nem találok videót, de még képet se róla.

Na, csak találtam, itt megnézhető. A “To the Secret Back Area! Watch Kai and Yu Eat!” résznél.

És így már könnyű megtalálni a hasonló képeket:

https://twitter.com/Osaka_Kaiyukan/status/686098184003702784

https://www.kaiyukan.com/press/210212_kaiyukanticket_feedingtime.pdf

De megéri. Fura, de így, hogy nincs ott az üveg (plexi), sokkal valóságosabb az élmény, annak ellenére, hogy sokkal messzebb vannak a jószágok. És talán az se mindegy, nincs csomó sivalkodó gyerek, meg tébláboló felnőtt. A mutatvány annyiból áll, hogy egy függőfolyosó (platform) elkerített részén lehet topogni és bámulni lefelé – ez így nem sok, értem én, de akkor is: megéri.

Aztán…. még sorban állás közben jött a levél, hogy elkészült a szemüvegem, szóval hazafelé tettem egy kitérőt. “Okosan” feltankoltam kávéval a sinkanszenes… jajj, igen, sinkanszen…

Eddig ugye a “bérletes” vonatozáshoz voltam szokva, és azzal nem lehet felszállni bármelyik sinkanszenre. Nade most kicsengettem a teljes árát (szerencsére az Ószaka – Kiotó távolság ára nem vészes), és megtapasztaltam egy modernebb vonat élményét. Mármint hogy kétszázig kihúzatja a vonatot, aztán még kicsit gyorsít, 270-ig. És ez még nem is igazán gyors. Na mindegy.

Szóval a sinkanszenes kávé:

Hazafelé úton győzött a kíváncsiság, és vettem egyet, ami több okból is hülyeség volt:

• Késő volt, és várható volt, hogy nem fogok aludni. Na, nem is aludtam rendesen.
• Forró volt ám de rettenetesen, szóval nem topogtam ott, hanem elindultam vele – hülye gajdzsin.
• Igazán finom se volt, már amit választottam. Nem volt rossz, de nem az a fajta kávé, amit én szeretek.
• És a végén szidtam magamat, mert nem volt hová tenni az üres poharat.

Régen a konbinik előtt volt kirakva kuka, és oda be lehetett szórni a mindenfélét:

De mostanra ezek a kukák eltűntek. Erősen kerestem pedig. És komolyan figyelmeztetnek, hogy ha a szemetemet olyan helyre teszem, ahová nem való, én járok rosszabbul:

A szemüvegbótban tüntetően lebasztam az üres poharat az asztalra (addig a zsebemben ügyeskedtem vele, de féltem, hogy ha leülök, akkor kifolyik és á.: moshatom a nadrágomat, bé.: összekoszolom a bótban a széket, az meg végképp nem akartam), és reménykedtem, hogy értik a diszkrét célzást… és igen! Ahogy távozásra került sor, megkérdezték, hogy megengedem-e, hogy kidobják. Őszintén szólva, rég voltam ilyen hálás a figyelmességért. Így nem kellett a város másik végéig hurcolnom, hogy ott végül én dobjam ki.

Millió sok apróság mellett ezek történtek.