Egy napot szántam Ószakára. Nyilvánvaló volt hogy ez kevés bármire is, így eleve nem voltak nagy terveim. Plusz délelőtt esős és hideg idő volt, eleve visszavetette minden mászkálós kedvemet. Mondjuk két kávé után már egész fellelkesültem.
Alapvetően két dolgot akartam megnézni. Az egyik a Tzűtenkaku:
A másik meg “a híres futó ember Ószakában“:
Mármint hogy mi benne a pláne.
Hát… semmi. Nagyjából olyan érzésem van, hogy elég egyszerű valami, hogy bárki rezonáljon vele, és az utazós oldalak meg mindent megtesznek azért, hogy fényezzék a kihagyhatatlan látnivalót – és mellé ajánlják az épp aktuális utat Ószakába.
A város maga amúgy érdekes, pláne egy hónap Kiotó után. Valahogy egyszerre nagyon más és persze ugyanolyan is.
Aztán még az utolsó napra maradt, hogy megkóstoljam az 1-2 napja piacra dobott új italt:
A talán legvállalhatóbb jellemzés az az, mintha madártej készítése közben összeragadtak volna szakácskönyv lapjai. Nem haltam bele, de nem az én italom.
Aztán… eddig azt hittem hogy a Sindzsuku állomás bonyolult. Na, nem. A Namba az.
Miután kétszer mentem rossz állomásra/kapuhoz a Google maps útmutatása alapján, kezdtem gyanakodni, hogy ez nem lesz jó. Szerencsére épp volt ott egy információs lányka, aki borzasztó hangosan, de még inkább célravezető útmutatást adott (tulajdonképpen annyi, hogy a négyes kijáratot kell keresni), hogy mégis, merre van az a Namba ami nekem kell. A nap bő 22,000 lépéséből 2000 csak az volt, mire megtaláltam a megfelelő kaput/vonatot/metrót. És mint oly sok minden más, utólag már ez is teljesen egyértelmű volt, hogy merre, hogyan és miért kellett volna menni.
A nap végére már csak enni akartam valami jó adag valamit. Így keveredtem a “Rinku Premium Outlet” nevű helyre, ami arra szolgál, hogy a maradék pénzét még elszórhassa az ember.
Kínomban egy havaii burgereshez tértem be. Rossz nem volt, de csak ezért kár lett volna jönni.
