(És egyébként még pár másik dolog.)

Röviden: szerintem az elmúlt évek egyik legjobb játéka.

Bővebben… én alapvetően FPS-sel szeretek játszani, de előnyben részesítem azokat, amiknél nem kell a 120 Hz-es képernyő, a 3 ms alatti lag, és a koffeinnel nyélgázon hajtott idegrendszer. Szóval a kompetitív játékok nagy része ki is esik ezzel.

Nagyon régóta nyúzom a Warframe-t, mert az FPS elem mellett van némi “mágia”, már amennyi egy űrninja életébe belefér. De a lényeg, hogy nem feltétlen kell idegből játszani, elég megfelelően kiválasztani és felcicomázni az eszközöket, és akkor eléggé lazac az egész.

Na, de nem is a Warframe a lényeg, hanem inkább az, hogy az utóbbi években egyre olyan játékokat tudtam csak venni, amik az “egynek jó” kategóriába estek. Vagy inkább az említésre se méltók közé. Azt már nem is tudom, hogy a Control hogy került a képbe. Azt tudom, hogy láttam korai videókat, amikben a lányka ezzel-azzal dobálta az ellenséget, és már eleve tetszetős volt, de kb. ennyi.

Aztán vagy akciós volt a steamen, vagy nem tudom, de úgy esett, hogy megvettem.

Arra még tisztán emlékszem, hogy az első tíz percben (vagy talán fél órában) még húztam a számat, hogy hátizé, ennyi a map? Utána csak néztem, hogy úúúúristen, mennyi van még…

Erős a történetszál, de arról se nem akarok, se nem tudok mesélni, mert az ilyeneket én rendszeresen áttekerem. Ennek köszönhetően a játék végéből egy mukkot nem értek. ¹De vége lett, megcsináltam az összes DLC-t (nagyjából, van egy, amiben négy szigetet kell kitakarítani, ott annyi, hogy egyre nehezebb az amúgy se könnyű cucc, abból még csak a legkönnyebbet csináltam meg), és hiányzik, hogy nincs folytatás.

Alapvetően egy misztikus, enyhén borzongató játék, néha kifejezetten finom humorral fellazítva. És nagyon, nagyon jól eltalált képi világgal.

Alapvetően semmi döbbenetes újdonság nincs benne, kapunk fegyvereket, amiket lehet tápolni, meg képességeket, amiket – nahát – lehet tápolni, és gyakorlatilag mindent le kell gyakni, ami megmoccan.

Néha akad pár logikai játék, de olyanok, amiket egy mókus is megold, meg van egy csomó rejtett hely, amit fel lehet fedezni. Én valószínűleg kb. a negyedét ha megtaláltam.

Nem igazán nehéz, jól játszható, pihentető élmény. Csak ajánlani tudom.

Aztán feltűnhet, hogy várjámá, milyen képek ezek. Nem, nem két monitorral játszom, ez egy. Szívtam a fogam, talán egy éve tipródok rajta, hogy kéne ez nekem. Nagyon megkönnyíti a napi munkát, legalábbis ezzel indokoltam magamnak. Ez igaz is, de tény, hogy lehetett élni nélküle.

Most persze, ahogy ránézek az előző monitorra, el nem tudom képzelni, hogy hogyan voltam képes azzal bármire is. Nagyjából mintha egy lőrésen át lesnék a világba.

Emlékszem, hogy az első tíz percben (nahát, mintha írtam volna már hasonlót), de még az első nap is úgy éreztem, hogy hátizé… ez nem volt a legjobb ötlet. De ahogy megszoktam a lehetőségeket: már nincs visszaút.

A játékok mondjuk elég változatosan (nem) támogatják az efféle hóbortot.

Némelyiket binárisan kell patchelni hogy egyáltalán működjön, másoknál meg erőltetni kell a képarányt, hogy nem, nem 16:9-es.

A vicc az, hogy nem is mindig a régi játékokkal van a baj. A Sanctum pl. kb. nulla ügyeskedéssel, azonnal hozta az elvárható képet.

Ellenben a Waframe-et kissé állítgatni kellett, és még mindig nem vagyok elégedett vele.

A Destiny 2 viszont… szintén eléggé meggyőző:

Crysis 3, féltem tőle, de:

Mindegyikre ráfér még kis csűrés-csavarás, hogy akkor mekkora látószöget is szeretnék, és hogy milyen is legyen a képarány, hogy ne legyen sértően torz. De egyelőre csak arra voltam kíváncsi, hogy legalább esély van-e rá, hogy működni fog.

Másik régi játék, érdekes, akkor még képesek voltak elvégezni egy osztást, hogy meglegyen a képarány…

A munkáról nem tehetek fel képernyőképeket, vagy elhiszitek hogy jó, vagy nem 🙂