A hazaút

Röviden: eseménytelen volt.

Hosszabban… úgy kezdődött, hogy az előző nap már kiutaztam a reptér mellé, mert viszonylag korán, (10 körül) indult a gépem, és Kiotó pereméről nagyon hajnalban kellett volna felkerekedni. Így azért kényelmesebb volt, hogy rohanás nélkül tudtam, gyakorlatilag a kapu előtt letáborozni.

Ott persze helyben már megbántam hogy nem a Csillagkapuban foglaltam szállást (spúr voltam). Majd legközelebb.

Star Gate Hotel Kansai Airport, Izumisano, Japan

Ószakába visszamenni már nem volt erőm (eleve egy óra lett volna vonattal), ezért inkább a környéken tébláboltam egy kicsit.

Hát, nem egy Narita, bár akad látnivaló. Van egy Rinku park nevű rész, amit azért érdemes megnézni, pláne ha van épp naplemente.

A helyiek is inkább sörözgetni járnak ki, vagy párban üldögélni, szóval nem egy eszeveszett pörgős hely. De egy japáni út után kicsit megpihenni remek.

Persze nem garantált hogy mindig lesz valaki aki épp gyakorol a trombitán. Ja, a videón nem fog történni úgy nagyjából semmi sem, ha esetleg valaki várna valami eseményre.

Másnap repülés. Megérne egy mormogást a KLM, meg a csúszás, meg az áram nélküli dugaljak, meg a sértően primitív reptéri kapucsínó, de végül is azt kell mondjam, hogy dacára a 24 órás utazásnak, egész elviselhető volt.

Bár az megint feltűnt, hogy a nem japán reptéren milyen tahó a személyzet. És amúgy azt kell mondjam, hogy a magyarok, a BUD-on még egész normálisak és segítőkészek voltak (bár egy jó adag urambátyám, hülyekisdagikínai, na gyere, segítek én neked attitűddel felütve).

De azon fennakadtam, hogy a felújítás, átépítés miatt (gondolom) ki van baszva a szemét a minden közepére, a hülye utas meg menjen amerre lát. Ettől azért elszoktam.

Másnap (ma) azért volt egy említésre méltó esemény.

De még előtte: eleve a kiutazás előtt a pénzváltás már kissé kiakasztott, mert ügyesen megkerestem hogy hová érdemes menni. A Príma Change volt az első, útba is esik, meg árgarancia is meg minden.

Odaérek, megnézem a táblát, és a weboldalon írtnál kicsit drágább van már rajta. Hát jól van, gondoltam, ígyjárás, változhat ez bármikor.

Mondom bent az embernek hogy mi  kéne, és Ő már még magasabb árat mondott. Kicsit vitáztam vele hogy kint nem annyi van írva, mire „Átírhatom azt is” vagy valami ilyesmit válaszolt. Tipródtam hogy most megint telefonáljak körbe, mászkáljak egyik helyről a másikra, pár ezer – vagy csak pár száz – forint miatt? Persze azt kellett volna, de még jóval előtte. Na mindegy, legyen, legalább hamar volt a yen.

Szóval ez volt odafelé. De visszafelé, a maradék visszaváltása is érdekes volt, de videófelvétel nélkül nem akarok vádaskodni. Én mindenesetre már ott tartok, hogy szerintem akkor is hazudnak ha kérdeznek, és nagyon észnél kell lenni. Ettől is elszoktam, és könnyű volt a jót megszokni.

Itthon úgy találtam hogy legalább  a csomagomat nem dézsmálták meg. Még hátra van a képek átnézése, újragondolása, esetleg ami érdekes és kimaradt, azt ide feltenni.

Hát, kb. ennyi volt a kiotói út.

Ószaka

[googlemaps-photo-gallery zoom=”14″ center=”14″]
Szóval Ószaka – nagy. Nem csak széltében, de hosszában is, és főként magasságában. Kiotó kedves kisváros hozzá képest. Kiotó kb. olyan mint Budapest, csak nem annyira középkori. Ószaka… nagy1.

Mivel nulla helyismeretem van, ezért nem épp a legszerencsésebb úton haladhattam, de így megint olyanokat láthattam, amit az átlagos turisták aligha. Pl. az ószakai csövesek kunyhóit. Lefotóztam ugyan, de minden szempontból felejtős a kép, így inkább itt van néhány varnyú:

Vagy holló. Na, a csövesek kunyhójáról készült kép még szarabb.

Miközben próbáltam valami értékelhető fogást találni a városon – mert mint említettem: nagy -, megláttam egy (nagy) építményt.

Jobbra fent, az. Gondoltam ezt látnom kell.

Ott vagyok én

Szóval el is indultam arrafelé. Nos, aki ismeri a várost, az alighanem eleve oda indult volna. Most már ezt is tudom. Van fent kilátó, és szokatlan módon, de kiengedik a bámészokat a levegőre, azaz ha az ember fotózni akar, akkor nem kell harcolnia az ablaküvegekkel. Higgyétek el, ez nagy dolog.

Sajnos  – bár inkább szerencsére – korán értem oda. Szerencsére, mert így a tömeg előtt fel lehetett jutni, és egy eléggé középszerű jegeskávé mellett elütve az időt, sikerült még olyankor feljutnom a tetőre, amikor a kis fényképezőgépecském még elfogadható képeket produkált.

De addig is, hogy teljen az idő, beleskelődtem a szomszédos házakba. Ugye a filmekben ilyenkor mindig gyilkosság történik. Hát, azt kell mondanom, hogy szerintem valami nem stimmel, mert én csak dolgozó embereket és takarítókat láttam. Biztos az épület másik oldalán folyt a gyilkosság.

Zumzummm…

[image_magnify src=”/wp-content/uploads/2017/12/DSCN8300-panojpg-510×176.jpg” src_big=”/wp-content/uploads/2017/12/DSCN8300-panojpg.jpg” w=”4381″ h=”1515″]

Ezek után már nem sokból állt a nap, elindultam hazafelé.

This is Osakaaaa

Pont belefutottam egy Yodobashiba. Odafele kiderült (lásd itt fent), hogy a kerékpárosok helyi törzse nem tűri a betolakodókat. Szerencsére én megúsztam.

Ha nem lenne máris több mint sok bigyóm, ez egy remek vétel lenne

Hazafelé azért már elég zsúfolt volt már maga az állomás is.

A vonaton már fotózni se tudtam (oké, tudtam volna, mindent lehet, de annyit nem ér). Iszkiri haza. Útközben vettem kaját, és véletlenül szójából készült joghurtot vettem. Legközelebb nagyon fogok figyelni hogy mit választok.

  1. Oké, Tókióban hozzászokhattam, de az már egy ismerős hely. első blikkre az ismeretlen nagyváros kissé nyomaszó volt.