DAK: tessék viselkedni

Ha beesik a telefon a sínekre, ne tessék utána mászni, mert abból baj lesz. Tessék szakembert, segítséget hívni.

Ugyanitt ha hányni kell, akkor azt se a sínekre (és telefonokra) intézzék, hanem kulturáltan, a nyilván kéznél lévő szatyorba tessék. megoldani. Köszönjük a megértésüket.

DAK: kiotói busz

Ilyen buszokkal utaznak a kiotóiak. Középen kell felszállni, és leszálláskor, elöl kell fizetni a viteldíjat, ami 230 yen.

Ja, és ritka az, amikor ilyen kevesen vannak rajta, nem szokatlan hogy alig lehet elférni. Ilyenkor különösen mókás ha valaki az utolsó sorokból kénytelen előrekepeszteni. De sose láttam, hallottam problémázást emiatt, amennyire tudnak, segítenek egymásnak, és a sofőr is türelmesen vár míg mindenki leszáll.

DAK: házi roncstelep

Valaki a háza környékén gyűjtögeti a többé-kevésbé roncs motorokat. Fura hogy ezt eltűrik neki, hiszen nem is szép és még csak nem is tűnik biztonságosnak.

A visszatérés

Ugyan minden amit írok, az alapvetően szubjektív, de az alábbiakra ez még inkább igaz.

Mindig fura hazatérni egy-egy hosszabb út után. A korábban – nagy nehezen – megszokott dolgok hirtelen helytelennek hatnak (például megint mindenki a rossz oldalon közlekedik), és sok, jelentéktelennek gondolt dolog felértékelődik. Mint például az, hogy van nyomás, és rendesen folyik a víz a csapból. Milyen jó is volt…

Érkezéskor az első “üdv itthon” élményem az az volt, hogy a reptéri csomagszállító kocsit háromszáz forintért (vagy kicsit drágábban, akár egy euróért is) lehet igénybe venni. Nem az összeg fáj(t), hanem az elv1.

És igaz ugyan hogy kevés cég irritál jobban mint a budapesti taxitársaságok, de azért a nagyjából huszonhárom óra utazás2 után mégis inkább taxiba szálltam. Nagyon fura volt, hogy abszolút nem taxinak nézett ki a kocsi. Sehol egy csipketerítő, és a sofőrön se volt fehér kesztyű.

Ilyen egy japán taxi(s)…

Késő délután érkeztem, és korán is sötétedett, de valahogy az volt az érzésem, hogy mindemellett szokatlanul nagy a sötétség. Félhomályos a város, gyengén világított.

Hazaérve élmény volt feltekerni a fűtést, és élvezni a meleget. Utána meg töprengtem, hogy a zuhanyzó tényleg csak ennyire csorog, vagy most történt valami. Az elmúlt napok során kiderült, hogy nem, ennyit tud.

Zaj van… kopácsol az egyik szomszéd3, vernyákol a másik, a konyhájukból minden áthallatszik (a fali dugaljból kiszenvedett dugvilla nyeszergése, a mosogatás nem kis zaja, és persze a kávédaráló), és egyébként is, több lakáson át hallani hol ilyen, hol olyan, nem mindig beazonosítható, de jól érzékelhető zajokat.

Nem beszélve arról, hogy vígan telefonálnak a buszon, metrón…

A metró is egy merőben más élmény. Társasági hely, nem jármű.

És ilyen a kiotói metró, a leghangosabb4, amit tapasztaltam.

Váratlanul ért az utcán, alamizsnáért könyörgő néni. Az utcán (aluljáróban), saját mocskukban fekvő csövesekre ez után már jobban fel voltam készülve. Japánban ez is kicsit másképp van.

Budapest büdös város, de legalábbis nem illatos. Az első élmény ez volt, leszálltam Ószakában, kijöttem a reptérről és jó illatú volt a levegő! Kiotóban is tiszta, kellemes a levegő, még talán a belvárosban is.  De például ott nem láttam ember- vagy kutyaszart az utcán. Pesten nehéz olyan utcát találni, ami nincs végigszarva-hugyozva.

Hiányzik a rendes étel. Nem, nem a szusi meg nem a ramen, nem a steak. Hanem a jó ízű, nem szarrá főzött ipari hulladék, az étel.

Mivel most elég sok szemetet (csomagolópapírt, miegyebet) kellett – volna – kidobnom, hiányozni kezdett a japán szemétszállítási rendszer. Ott ugyanis nincsenek kukák, az adott napokon a szemetet egy adott helyre kell kitenni (speciális szemeteszsákban, a szemétszállítás díja a zsákok árába van beépítve – azt hiszem legalábbis). Mindegy mennyi szemeted van, egy vagy öt zsák, elviszik.

Itthon vasárnap már nem tudtam a kukákba begyömöszölni a szemetet, mert tele voltak. Oké, nem okozott borzalmas törést az életemben, de apró dolog, ami élhetőbbé tenné a környezetet.

És igen, az, hogy tekintettel vannak másokra. Nem eszeveszetten nagyon, például annyi is elég, hogy a nem állnak tahó módon a metróajtó elé, hogy nehogy le lehessen szállni, hanem fél méterrel arrébb állnak meg. Igaz, ott is láttam olyat, hogy a leszállók mellett már furakodott fel a néni hogy jó helyet lőjön magának, de lehet hogy Ő kínai néni volt.

Hirtelen ennyi jutott az eszembe, de tuti lehetne még folytatni a listát.

  1. Lásd még: reptéri illeték.
  2. Az ajtótól indulással számolva, maga a repülés csak olyan tizenkét-tizenhárom óra.
  3. Nem tudok szabadulni a rosszindulatú feltételezéstől, hogy úgy gondolja hogy nehogymár ne csináljon amit akar a saját lakásában. Persze ha az ő szomszédja zajong, akkor meg mit képzel a rohadék.
  4. Igen, nincsenek egymáshoz illesztve a hangerők. Hangos, de nem félek hogy szét fog szakadni a kanyarban.