Ez viszont jobb mint vártam…

…persze jogos a kérdés, hogy akkor ennyire szerények az elvárások?

Egész sok olyan hang van, ami szerintem jellemző a környékre. Más kérdés hogy ez úgy volt, hogy a szobámban szöszölve hallottam hogy mindenféle remek hangok szűrődnek be, és mire rászántam magamat hogy felkerekedjek, addigra kb. teljes csönd lett.

Ha úgy tűnik hogy pár hang lentről szól, akkor az remek, ugyanis egy dombon álltam, és a parkoló autók kissé lejjebb tétováztak ide-oda.

Tudtam, csak nem sejtettem. Avagy mekkora az ember feje?

Szóval ez úgy volt, hogy távolról sem vagyok elégedett a felvételek minőségével, és próbálom kisakkozni, hogy akkor most pontosan mely paraméterek azok, amik (a legjobban) befolyásolják a végeredményt.

Egyelőre ott tartok, hogy minden (is) befolyásolja, de ezt azért jó lenne szűkíteni.

De a lényeg nem ez, hanem hogy csináltam egy nem olyan felvételt, amilyet akartam, hanem arrébb mentem, mert épp telefonált egy jóember, és azért mindent nem illendő felvenni1. Mivel gonosz szél fújt, addig oldalogtam arrébb, hogy a Károlyi-kerthez jutottam. Remek, gondoltam, ott sok a fa, majd nem fog fújni a szél.

Fújt.

De még mindig nem ez a lényeg, hanem az, hogy itthon meghallgatva az oldalgás eredményét, azt találtam, hogy „lyukas” a felvétel. Mármint ez:

Jön a kiccsávó, pattogtatja a labdáját, és nem nagyon hallatszik hogy előttem megy el, és egyébként is.

Oké, most lehet hogy hallucinálok, de az .mp3 mintha jobban kiadná. Vagy már megtanulta a fülem hogy mit kell hallani.

Megállapítottam (és már nem is először), hogy nem nagyon jó ha a fő hangforrás, ami jelen esetben a pattogó labda, túl közel van. Az életben is problémás (túl nagy a szögsebesség), és az agy az, amelyik látva a szituációt, kiegészíti az élményt2.

Már-már ott tartottam hogy törlöm is az egészet a picsába, amikor eszembe jutott valami. Az efféle térhatás – szerintem – két fő dologból áll össze. Az egyik az a hangerő, a másik a késleltetés. Bár állítólag a hangerő nem is annyira nagyon, és ha majd lesz egy etalonnak kikiáltható felvételem, akkor majd játszom azzal is.

Nosza, gondoltam, nézzük meg hogy mennyire látszik a késleltetés a két fül között3. Na, és ekkor lepődtem meg:

A jobb oldalon pattan a labda, a nullátmenethez tettem a csíkot, mert kissé tompa a csúcs.

A bal oldalon pattan a labda

Remélem nem kevertem össze a sok feliratozás-screenshotolás közben.

Elméletben tudtam hogy ja, kell neki idő, pláne míg az én nagy fejemet körbeszaladja a hang, de őszintén szólva nem számítottam rá, hogy az én szerény technikámmal is ilyen szépen meg lehet jeleníteni.

  1. Pláne hogy elég nagy darab jóember volt, nem örültem volna ha esetleg félreérti hogy miért hallgatózok és nézek meredten falra, és hirtelen felindulásból megcsap.
  2. Én meg szándékoltan nem is próbálok képfelvételt is csinálni, a mankó csak félrevinne.
  3. Ja igen, azt azért jó tudni, hogy a felvételt egy Roland CS-10EM fülhallmikrofonnal csináltam.

Emeljetek csak…

Szerda reggel, nyolc előtt tíz perccel:

Nem akartam annyit késni, no meg cipelek is egy nagy és drága laptopot. Meg hideg is van. Gondoltam ha már úri kedvem úgy tartja, akkor nosza, hívjunk taxit. Mocorgott bennem hogy épp én ugattam hogy felőlem dögölhetnek éhen, de megalkuvóan arra gondoltam hogy most nem azért hívom őket mert kell, hanem mert csak. Mert olyan kedvem van.

Ó, hogy az nem úgy megy. Oké.

Újfent megfogadtam hogy soha többé nem hívok taxit. Szerencsére így könnyű betartani.

A visszatérés

Ugyan minden amit írok, az alapvetően szubjektív, de az alábbiakra ez még inkább igaz.

Mindig fura hazatérni egy-egy hosszabb út után. A korábban – nagy nehezen – megszokott dolgok hirtelen helytelennek hatnak (például megint mindenki a rossz oldalon közlekedik), és sok, jelentéktelennek gondolt dolog felértékelődik. Mint például az, hogy van nyomás, és rendesen folyik a víz a csapból. Milyen jó is volt…

Érkezéskor az első „üdv itthon” élményem az az volt, hogy a reptéri csomagszállító kocsit háromszáz forintért (vagy kicsit drágábban, akár egy euróért is) lehet igénybe venni. Nem az összeg fáj(t), hanem az elv1.

És igaz ugyan hogy kevés cég irritál jobban mint a budapesti taxitársaságok, de azért a nagyjából huszonhárom óra utazás2 után mégis inkább taxiba szálltam. Nagyon fura volt, hogy abszolút nem taxinak nézett ki a kocsi. Sehol egy csipketerítő, és a sofőrön se volt fehér kesztyű.

Ilyen egy japán taxi(s)…

Késő délután érkeztem, és korán is sötétedett, de valahogy az volt az érzésem, hogy mindemellett szokatlanul nagy a sötétség. Félhomályos a város, gyengén világított.

Hazaérve élmény volt feltekerni a fűtést, és élvezni a meleget. Utána meg töprengtem, hogy a zuhanyzó tényleg csak ennyire csorog, vagy most történt valami. Az elmúlt napok során kiderült, hogy nem, ennyit tud.

Zaj van… kopácsol az egyik szomszéd3, vernyákol a másik, a konyhájukból minden áthallatszik (a fali dugaljból kiszenvedett dugvilla nyeszergése, a mosogatás nem kis zaja, és persze a kávédaráló), és egyébként is, több lakáson át hallani hol ilyen, hol olyan, nem mindig beazonosítható, de jól érzékelhető zajokat.

Nem beszélve arról, hogy vígan telefonálnak a buszon, metrón…

A metró is egy merőben más élmény. Társasági hely, nem jármű.

És ilyen a kiotói metró, a leghangosabb4, amit tapasztaltam.

Váratlanul ért az utcán, alamizsnáért könyörgő néni. Az utcán (aluljáróban), saját mocskukban fekvő csövesekre ez után már jobban fel voltam készülve. Japánban ez is kicsit másképp van.

Budapest büdös város, de legalábbis nem illatos. Az első élmény ez volt, leszálltam Ószakában, kijöttem a reptérről és jó illatú volt a levegő! Kiotóban is tiszta, kellemes a levegő, még talán a belvárosban is.  De például ott nem láttam ember- vagy kutyaszart az utcán. Pesten nehéz olyan utcát találni, ami nincs végigszarva-hugyozva.

Hiányzik a rendes étel. Nem, nem a szusi meg nem a ramen, nem a steak. Hanem a jó ízű, nem szarrá főzött ipari hulladék, az étel.

Mivel most elég sok szemetet (csomagolópapírt, miegyebet) kellett – volna – kidobnom, hiányozni kezdett a japán szemétszállítási rendszer. Ott ugyanis nincsenek kukák, az adott napokon a szemetet egy adott helyre kell kitenni (speciális szemeteszsákban, a szemétszállítás díja a zsákok árába van beépítve – azt hiszem legalábbis). Mindegy mennyi szemeted van, egy vagy öt zsák, elviszik.

Itthon vasárnap már nem tudtam a kukákba begyömöszölni a szemetet, mert tele voltak. Oké, nem okozott borzalmas törést az életemben, de apró dolog, ami élhetőbbé tenné a környezetet.

És igen, az, hogy tekintettel vannak másokra. Nem eszeveszetten nagyon, például annyi is elég, hogy a nem állnak tahó módon a metróajtó elé, hogy nehogy le lehessen szállni, hanem fél méterrel arrébb állnak meg. Igaz, ott is láttam olyat, hogy a leszállók mellett már furakodott fel a néni hogy jó helyet lőjön magának, de lehet hogy Ő kínai néni volt.

Hirtelen ennyi jutott az eszembe, de tuti lehetne még folytatni a listát.

  1. Lásd még: reptéri illeték.
  2. Az ajtótól indulással számolva, maga a repülés csak olyan tizenkét-tizenhárom óra.
  3. Nem tudok szabadulni a rosszindulatú feltételezéstől, hogy úgy gondolja hogy nehogymár ne csináljon amit akar a saját lakásában. Persze ha az ő szomszédja zajong, akkor meg mit képzel a rohadék.
  4. Igen, nincsenek egymáshoz illesztve a hangerők. Hangos, de nem félek hogy szét fog szakadni a kanyarban.

A Kelenföldi Hőerőmű belülről

Szerecsére sok városismertető – vagy akár reptérlátogató – programot szerveznek, így tényleg lehet érdekességeket összeszedni a környezetről. A hőerőműbe a Miénk a Ház vitt be. Szándékoltan nem fotózni mentem, hanem hogy felmérjem a környezetet, szétnézzek, hogy tényleg, mi merre, hány méter. Így aztán a képekkel se nagyon pepecseltem, pláne nem egyenként, amelyik ferde, az ferde is marad, jónapot kívánok.

Ez egyelőre elég lehangoló felvétel

Szóval az úgy volt, hogy kitaláltam, hogy nosza, tegyünk képet is a hanghoz. Eleve nem terveztem pár percesnél többet, így is jóval hosszabb lett mint ahogy eredetileg akartam.

Sajnos valahogy sehogy se akart karakteres hangorkán kerekedni. Már épp el is magyaráztam magamnak, hogy ilyenkor este elcsendesedik a város minden minden, és ebbe belenyugodva üldögéltem csöndben (egyszer jött egy turista, keresett egy éttermet, nagyon rendes volt, mutogatott, egy szót nem szólt, de nem tudta, hogy amint megmozdítottam a fejemet, annyi is volt a felvételnek, így azt ki is vágtam), azzal, hogy maradok amíg az akku bírja. De ahogy lenni szokott, az érdekes hangok akkor jöttek, amikor a fényképezőgép, amivel a videofelvételt csináltam, közölte, hogy neki ennyi volt és jóéjszakát, mert lemerült. Szóval kb. az utolsó 10 másodperc tetszik. De legalább lehet nézni a hajókat kb. 14 percig.

És persze ahogy ballagtam haza, azonnal előkerültek a szirénázó autók meg minden.

Épp töltöm fel a filmet, és itt, a szobában ülve is érdekesebb hangok szűrődnek be. Az is igaz, hogy nem biztos hogy a legjobb helyet választottam, mert az már korábban feltűnt, hogy akár pár méterrel arrébb állva már teljesen másfajta jellegű hangokat lehet (jobban) hallani. Az a katlanszerű udvar eddig tetszett, mert megfogta a szelet, ám úgy tűnik, hogy elég sok, amúgy jellegzetes hangot is elnyom.

 

 

Főkukac

A szép időben mászkálni támadt kedvem, így én is megnéztem.

[googlemaps-photo-gallery zoom=19]