A hazaút

Röviden: eseménytelen volt.

Hosszabban… úgy kezdődött, hogy az előző nap már kiutaztam a reptér mellé, mert viszonylag korán, (10 körül) indult a gépem, és Kiotó pereméről nagyon hajnalban kellett volna felkerekedni. Így azért kényelmesebb volt, hogy rohanás nélkül tudtam, gyakorlatilag a kapu előtt letáborozni.

Ott persze helyben már megbántam hogy nem a Csillagkapuban foglaltam szállást (spúr voltam). Majd legközelebb.

Star Gate Hotel Kansai Airport, Izumisano, Japan

Ószakába visszamenni már nem volt erőm (eleve egy óra lett volna vonattal), ezért inkább a környéken tébláboltam egy kicsit.

Hát, nem egy Narita, bár akad látnivaló. Van egy Rinku park nevű rész, amit azért érdemes megnézni, pláne ha van épp naplemente.

A helyiek is inkább sörözgetni járnak ki, vagy párban üldögélni, szóval nem egy eszeveszett pörgős hely. De egy japáni út után kicsit megpihenni remek.

Persze nem garantált hogy mindig lesz valaki aki épp gyakorol a trombitán. Ja, a videón nem fog történni úgy nagyjából semmi sem, ha esetleg valaki várna valami eseményre.

Másnap repülés. Megérne egy mormogást a KLM, meg a csúszás, meg az áram nélküli dugaljak, meg a sértően primitív reptéri kapucsínó, de végül is azt kell mondjam, hogy dacára a 24 órás utazásnak, egész elviselhető volt.

Bár az megint feltűnt, hogy a nem japán reptéren milyen tahó a személyzet. És amúgy azt kell mondjam, hogy a magyarok, a BUD-on még egész normálisak és segítőkészek voltak (bár egy jó adag urambátyám, hülyekisdagikínai, na gyere, segítek én neked attitűddel felütve).

De azon fennakadtam, hogy a felújítás, átépítés miatt (gondolom) ki van baszva a szemét a minden közepére, a hülye utas meg menjen amerre lát. Ettől azért elszoktam.

Másnap (ma) azért volt egy említésre méltó esemény.

De még előtte: eleve a kiutazás előtt a pénzváltás már kissé kiakasztott, mert ügyesen megkerestem hogy hová érdemes menni. A Príma Change volt az első, útba is esik, meg árgarancia is meg minden.

Odaérek, megnézem a táblát, és a weboldalon írtnál kicsit drágább van már rajta. Hát jól van, gondoltam, ígyjárás, változhat ez bármikor.

Mondom bent az embernek hogy mi  kéne, és Ő már még magasabb árat mondott. Kicsit vitáztam vele hogy kint nem annyi van írva, mire „Átírhatom azt is” vagy valami ilyesmit válaszolt. Tipródtam hogy most megint telefonáljak körbe, mászkáljak egyik helyről a másikra, pár ezer – vagy csak pár száz – forint miatt? Persze azt kellett volna, de még jóval előtte. Na mindegy, legyen, legalább hamar volt a yen.

Szóval ez volt odafelé. De visszafelé, a maradék visszaváltása is érdekes volt, de videófelvétel nélkül nem akarok vádaskodni. Én mindenesetre már ott tartok, hogy szerintem akkor is hazudnak ha kérdeznek, és nagyon észnél kell lenni. Ettől is elszoktam, és könnyű volt a jót megszokni.

Itthon úgy találtam hogy legalább  a csomagomat nem dézsmálták meg. Még hátra van a képek átnézése, újragondolása, esetleg ami érdekes és kimaradt, azt ide feltenni.

Hát, kb. ennyi volt a kiotói út.

A tegnap és a ma

Tegnap annyi sokk ért, hogy nem is volt kedvem végiggondolni. Persze én vagyok a hibás, rengeteg bajt csináltam. Oké, nem bajt, de azért sok embernek adtam elfoglaltságot.

(Valahová azt is be akartam írni, hogy aki esetleg figyelte volna  lépteimet valahonnét, akkor az most nagyon csodálkozna, hogy ez a hülye most azért jött ilyen messzire hogy vonatozzon? Mert már egy csomószor megjártam Ószakát :D).

Szóval úgy kezdődött, hogy én a fejembe vettem, hogy veszek én itten egy kütyüt. Már csak azért is itt, mert otthon nem lehet kapni (oké, ott nem lehet ahol az effélét nézem, meg igen, van Amazon, Ebay, de ha már itt vagyok, vehetem itt is akár). Úgy kezdődött hogy elszaladtam a Yodobashiba (errefelé az a MediaMarkt megfelelője, árul mindent, nem olcsón, de legalább van), hogy ne, ez kell nekem. Sajnálkoztak nagyon, hogy jajajj, az a baj, hogy elfogyott. Volt, de nincs.

Szomorúan mentem haza, és töprengtem, hogy akkor most merre legyen az előre. A weboldaluk szerint van raktáron, de utólag rájöttem, hogy ez azt jelenti, hogy valahol, valamelyik üzletben van nekik.

Először tettem még egy próbát a kiotói üzletben (másnap, ez volt tegnap), hátha csak benéztek valamit. De nem, tényleg nem volt náluk1. Mondta viszont a derék ember, hogy ne csüggedjek, az umedai üzletben (Ószakában) viszont van. Ó, mondtam, ez nagyon remek, le tudná nekem foglalni?

Na itt már elfogyott a kínai srác angoltudása, de hívott egy másik, emberkét. Neki is elbáboztam hogy mit szeretnék (plusz google translate), és Ő aggodalmas tekintettel, de elszántan böködte a képernyőt, majd diadalmasan közölte hogy oké, adjam meg a telefonszámomat. Úgy éreztem hogy valami félresikerült a vágyaim vázolása során, ezért a telefonszám megadását eléggé határozottan megtagadtam, és mutogattam neki a fordítást, hogy foglalja le.

Figyelmesen megint elolvasta a szöveget, és elnézést kérve fürgén elkocogott egy újabb emberért. Ez egy kicsit idősebb volt, picit talán jobb angoltudással, illetve amikor mutattam neki, hogy ugyan, lefoglalná-e nekem, azonnal és határozottan rávágta hogy persze2. Remek, gondoltam én, sínen vagyunk. A jóember el is kérte a nevemet, majd miután leírtam neki, némiképp gondterhelten kérdezte, hogy oké, de ezt hogyan is kell mondani. Némi tétovázás után kitalálta hogy hogyan kell leírni. Aki ügyes, az ezen a cetlin meg is találja.

Magabiztosan felkapta a telefont, hívta az umedai üzletet (gondolom én). Na, itt kb. olyan 15 perc – és nem akarok túlozni, tényleg volt annyi – telefonálás következett, kisebb – nagyobb szünetekkel ugyan, de folyamatosan. Közben egyrészt nagyon örültem hogy nem nekem kellett telefonálni, illetve nagyon megbántam hogy miért okoskodtam én, fel kellett volna pattanni az ószakai vonatra, és kb. negyven perc alatt már az üzletben lehettem volna. De ha már ennyi embert bebolondítottam a hülyeségemmel, akkor már végigcsinálom. A sok telefonálás vége lett a fenti cetli, ami azért komoly. Rajta van minden. Kinek, mi  van félrerakva, melyik emeleten tudja átvenni, mennyiért és meddig. Megköszöntem szépen – tényleg hálás voltam/vagyok hogy ennyit fáradtak velem -, és uccu neki Ószaka.

Második felvonás.

Ószakába érve egyből a az állomás rossz végén mentem ki, ami azért na, kerülő. A cetlin szerepelt hogy a 2. emeleten kell keresnem a cuccot, de én okosabb voltam, és tudtam, hogy a harmadik emeleten árulják az effélét. De ők még okosabbak voltak, és visszaküldtek a másodikra.

Ott elkaptam az az első yodobashis embert, és az orra alá dugtam a papírt, hogy szumimaszen, de én ezért jöttem, légyszi csinálj valamit. Elnavigált a kasszához, majd azzal a lendülettel el is vágtázott a távolba3. Elég sokáig volt távol, ekkor már sokadjára fogadtam meg, hogy még egyszer ilyet nem csinálok. Valami rendkívül bonyolult dolgot indíthattam el azzal, hogy én lefoglaltattam magamnak a holmit. Némi várakozás után látom hogy közeledik az emberem, de üres kézzel. Majd nekiállt kotorászni a kasszák mögötti polcon, ahol meg is találta a drágaszágomat.

Innen kezdve már minden ment a maga megszokott útján.

Hazafelé ki is próbáltam, majd itthon levert a víz, mert csak monóban vett fel a cucc. Aztán kiderült, hogy csak beállítás kérdése, de akkor is, pár percig azért kicsit gyorsabban öregedtem, mint egyébként.

Lelkesen felnyaláboltam a cuccot, és gondoltam nekiindulok a környéknek. Igen ám, de ekkor ért az újabb sok. Ilyen volt a mikrofon kábele:

Igen, a sok vidám, színes kis drótnak nem kéne ott lennie. Tuti valami gonosz kami csinálta, amiért annyi derék japánt idegesítettem a különcködéseimmel.

Na mindegy. Ilyenkor nincs más hátra mint előre. Otthon még csak-csak megforrasztottam volna, de itt maradt az, hogy veszek újat. yodobashi.com, kereső, megvan. Csak az ószakai üzletben van (mármint a közeliek közül), szuper.

Ma viszonylag korán keltem, irány a vonat (igen, mintha csak azért jöttem volna hogy vonatozzak ide-oda). Yodobashi – megint – cucc felmar (ezt már nem írom le, ez se volt annyira egyszerű4, de tulajdonképpen eseménytelen.).

Visszafelé a vonaton viszont figyelmes lettem egy bácsira, aki úgy téve mintha valami rettenetes nagy tömeg lenne, az előtte ülő lányka (aki észre sem vette) haját simogatta a telefont tartó kezével. Amikor észrevette hogy figyelem, akkor bőszen nekiállt suhogtatni a telefonja képernyőjét, mintha iszonyúan elfoglalt lett volna. A cink az volt, hogy a telefon le volt zárva.

Erősen töprengtem, hogy ha fejbe verem, akkor tuti kidumálja magát. De azért láttam hogy laposan pislog felém, meg úgy általában, kicsit tartózkodóbb lett.

Szerencsére felszállt még egy csomó ember, ezért kénytelen voltam beljebb húzódni. Véletlenül pont úgy álltam meg, hogy mögötte, és meg is kapaszkodtam fölötte a csőbe. Amiről lógnak a kapaszkodók. A csövet ők nem érik el 🙂 Na ekkor már végképp megvadult az ember, ide-oda kaszabolt a képernyőn, görgette a cikkeket, de semmit se olvasott. Remélem nagy kínban volt. Meg közben lesett rám.

Nem volt egy nagy hőstett vagy valami, nem is az a lényeg. Hanem hogy eleddig ugyan elhittem az ilyen ürgékről szóló történetet, de egyet se láttam. És eléggé bosszantott, hogy oké, láttam hogy sumákol, de elég keveset lehet tenni. Mondjuk rászólok, de valószínűleg csak adná az értetlent. „Ott se voltam, bíró úr!”. És valószínű, hogy azóta ment még pár kört a vonattal. Így, gajdzsinként, nem is tuti hogy mondjuk valami vasutas embernél fel tudtam volna nyomni, hacsak nem valami ismert helyi hülye.

Ennyit a szatírról.

Hazafelé még vettem ibuprofent (úgy emlékeztem hogy bedobtam a táskába, nyilván majd otthon előkerül valamelyik zsebéből). 40 darab, 200 mg-os bogyó 1680 yen. Kb. 100 forint per bogyó Az Advil Ultra Forte nagyjából ugyanennyire jön ki, 2400 forint a 24 darabos. Csak az 400 mg-os.

De legalább vettem a porcokra is bigyót, most már szökellhetek bátran.

Hazafelé figyelmes lettem még egy fura dologra. Van egy útszakasz, ahol a lakók baglyokkal és elefántokkal díszítik a portájukat:

Néha több bagoly is van, de elefánt csak egy. És néha csak egy bagoly. De ezeket csak egy szakaszon, olyan kétszáz méteren belül találtam.

 

  1. Ez azért jellemző, még sose tudtam őket rajta kapni azon, hogy valamit rosszul csinálnak. Próbáltam, de mindig én voltam a hülye…
  2. Nagyjából erre számítottam, itthon, amikor cipőt veszek és csak a másik üzletben van épp, akkor pár mozdulattal lefoglalják nekem, és mehetek érte.
  3. Nem vicc. Ilyenkor ők minimum kocognak, annyira sietnek. Én ugyan nem várom el tőlük, de errefelé úgy látszik hogy ez a szokás. Na, szóval nem biztos hogy én dolgoznék ilyen országban 😀
  4. De csak azért nem, mert megint nem a tucatterméket veszem, hanem valami ritka hülyeséget.

Ez viszont jobb mint vártam…

…persze jogos a kérdés, hogy akkor ennyire szerények az elvárások?

Egész sok olyan hang van, ami szerintem jellemző a környékre. Más kérdés hogy ez úgy volt, hogy a szobámban szöszölve hallottam hogy mindenféle remek hangok szűrődnek be, és mire rászántam magamat hogy felkerekedjek, addigra kb. teljes csönd lett.

Ha úgy tűnik hogy pár hang lentről szól, akkor az remek, ugyanis egy dombon álltam, és a parkoló autók kissé lejjebb tétováztak ide-oda.

Tudtam, csak nem sejtettem. Avagy mekkora az ember feje?

Szóval ez úgy volt, hogy távolról sem vagyok elégedett a felvételek minőségével, és próbálom kisakkozni, hogy akkor most pontosan mely paraméterek azok, amik (a legjobban) befolyásolják a végeredményt.

Egyelőre ott tartok, hogy minden (is) befolyásolja, de ezt azért jó lenne szűkíteni.

De a lényeg nem ez, hanem hogy csináltam egy nem olyan felvételt, amilyet akartam, hanem arrébb mentem, mert épp telefonált egy jóember, és azért mindent nem illendő felvenni1. Mivel gonosz szél fújt, addig oldalogtam arrébb, hogy a Károlyi-kerthez jutottam. Remek, gondoltam, ott sok a fa, majd nem fog fújni a szél.

Fújt.

De még mindig nem ez a lényeg, hanem az, hogy itthon meghallgatva az oldalgás eredményét, azt találtam, hogy „lyukas” a felvétel. Mármint ez:

Jön a kiccsávó, pattogtatja a labdáját, és nem nagyon hallatszik hogy előttem megy el, és egyébként is.

Oké, most lehet hogy hallucinálok, de az .mp3 mintha jobban kiadná. Vagy már megtanulta a fülem hogy mit kell hallani.

Megállapítottam (és már nem is először), hogy nem nagyon jó ha a fő hangforrás, ami jelen esetben a pattogó labda, túl közel van. Az életben is problémás (túl nagy a szögsebesség), és az agy az, amelyik látva a szituációt, kiegészíti az élményt2.

Már-már ott tartottam hogy törlöm is az egészet a picsába, amikor eszembe jutott valami. Az efféle térhatás – szerintem – két fő dologból áll össze. Az egyik az a hangerő, a másik a késleltetés. Bár állítólag a hangerő nem is annyira nagyon, és ha majd lesz egy etalonnak kikiáltható felvételem, akkor majd játszom azzal is.

Nosza, gondoltam, nézzük meg hogy mennyire látszik a késleltetés a két fül között3. Na, és ekkor lepődtem meg:

A jobb oldalon pattan a labda, a nullátmenethez tettem a csíkot, mert kissé tompa a csúcs.

A bal oldalon pattan a labda

Remélem nem kevertem össze a sok feliratozás-screenshotolás közben.

Elméletben tudtam hogy ja, kell neki idő, pláne míg az én nagy fejemet körbeszaladja a hang, de őszintén szólva nem számítottam rá, hogy az én szerény technikámmal is ilyen szépen meg lehet jeleníteni.

  1. Pláne hogy elég nagy darab jóember volt, nem örültem volna ha esetleg félreérti hogy miért hallgatózok és nézek meredten falra, és hirtelen felindulásból megcsap.
  2. Én meg szándékoltan nem is próbálok képfelvételt is csinálni, a mankó csak félrevinne.
  3. Ja igen, azt azért jó tudni, hogy a felvételt egy Roland CS-10EM fülhallmikrofonnal csináltam.

A visszatérés

Ugyan minden amit írok, az alapvetően szubjektív, de az alábbiakra ez még inkább igaz.

Mindig fura hazatérni egy-egy hosszabb út után. A korábban – nagy nehezen – megszokott dolgok hirtelen helytelennek hatnak (például megint mindenki a rossz oldalon közlekedik), és sok, jelentéktelennek gondolt dolog felértékelődik. Mint például az, hogy van nyomás, és rendesen folyik a víz a csapból. Milyen jó is volt…

Érkezéskor az első „üdv itthon” élményem az az volt, hogy a reptéri csomagszállító kocsit háromszáz forintért (vagy kicsit drágábban, akár egy euróért is) lehet igénybe venni. Nem az összeg fáj(t), hanem az elv1.

És igaz ugyan hogy kevés cég irritál jobban mint a budapesti taxitársaságok, de azért a nagyjából huszonhárom óra utazás2 után mégis inkább taxiba szálltam. Nagyon fura volt, hogy abszolút nem taxinak nézett ki a kocsi. Sehol egy csipketerítő, és a sofőrön se volt fehér kesztyű.

Ilyen egy japán taxi(s)…

Késő délután érkeztem, és korán is sötétedett, de valahogy az volt az érzésem, hogy mindemellett szokatlanul nagy a sötétség. Félhomályos a város, gyengén világított.

Hazaérve élmény volt feltekerni a fűtést, és élvezni a meleget. Utána meg töprengtem, hogy a zuhanyzó tényleg csak ennyire csorog, vagy most történt valami. Az elmúlt napok során kiderült, hogy nem, ennyit tud.

Zaj van… kopácsol az egyik szomszéd3, vernyákol a másik, a konyhájukból minden áthallatszik (a fali dugaljból kiszenvedett dugvilla nyeszergése, a mosogatás nem kis zaja, és persze a kávédaráló), és egyébként is, több lakáson át hallani hol ilyen, hol olyan, nem mindig beazonosítható, de jól érzékelhető zajokat.

Nem beszélve arról, hogy vígan telefonálnak a buszon, metrón…

A metró is egy merőben más élmény. Társasági hely, nem jármű.

És ilyen a kiotói metró, a leghangosabb4, amit tapasztaltam.

Váratlanul ért az utcán, alamizsnáért könyörgő néni. Az utcán (aluljáróban), saját mocskukban fekvő csövesekre ez után már jobban fel voltam készülve. Japánban ez is kicsit másképp van.

Budapest büdös város, de legalábbis nem illatos. Az első élmény ez volt, leszálltam Ószakában, kijöttem a reptérről és jó illatú volt a levegő! Kiotóban is tiszta, kellemes a levegő, még talán a belvárosban is.  De például ott nem láttam ember- vagy kutyaszart az utcán. Pesten nehéz olyan utcát találni, ami nincs végigszarva-hugyozva.

Hiányzik a rendes étel. Nem, nem a szusi meg nem a ramen, nem a steak. Hanem a jó ízű, nem szarrá főzött ipari hulladék, az étel.

Mivel most elég sok szemetet (csomagolópapírt, miegyebet) kellett – volna – kidobnom, hiányozni kezdett a japán szemétszállítási rendszer. Ott ugyanis nincsenek kukák, az adott napokon a szemetet egy adott helyre kell kitenni (speciális szemeteszsákban, a szemétszállítás díja a zsákok árába van beépítve – azt hiszem legalábbis). Mindegy mennyi szemeted van, egy vagy öt zsák, elviszik.

Itthon vasárnap már nem tudtam a kukákba begyömöszölni a szemetet, mert tele voltak. Oké, nem okozott borzalmas törést az életemben, de apró dolog, ami élhetőbbé tenné a környezetet.

És igen, az, hogy tekintettel vannak másokra. Nem eszeveszetten nagyon, például annyi is elég, hogy a nem állnak tahó módon a metróajtó elé, hogy nehogy le lehessen szállni, hanem fél méterrel arrébb állnak meg. Igaz, ott is láttam olyat, hogy a leszállók mellett már furakodott fel a néni hogy jó helyet lőjön magának, de lehet hogy Ő kínai néni volt.

Hirtelen ennyi jutott az eszembe, de tuti lehetne még folytatni a listát.

  1. Lásd még: reptéri illeték.
  2. Az ajtótól indulással számolva, maga a repülés csak olyan tizenkét-tizenhárom óra.
  3. Nem tudok szabadulni a rosszindulatú feltételezéstől, hogy úgy gondolja hogy nehogymár ne csináljon amit akar a saját lakásában. Persze ha az ő szomszédja zajong, akkor meg mit képzel a rohadék.
  4. Igen, nincsenek egymáshoz illesztve a hangerők. Hangos, de nem félek hogy szét fog szakadni a kanyarban.

A Nijó-kastély

Azt hiszem ez is valahogy úgy volt, hogy nem is ide indultam. Ez a régi császári kecó. Egyszer már jártam erre, de akkor épp zárva volt (vagy tíz év előtt).

Azon túl hogy itt laktak a nagy emberek, híres még a fülemüle padlóról is. Ez az a padló, ami nyikorog ha valaki rálép. Mármint nem valami diszkrét nyikorgást ad ki, hanem direkt olyanra csinálták, hogy jó feltűnő legyen. Sose tudtam elképzelni hogy milyen lehet a hangja. Hát ilyen:

Bent tilos a fotózás, ám ilyesmit lehet látni:

Kint a kertben persze lehet.

[googlemaps-photo-gallery zoom=”14″ center=”4″]

Vasárnap

[googlemaps-photo-gallery zoom=”13″]
Ezt már hétfőn írom, mert kissé megfáradtam tegnap.

Most is kipróbáltam a mutatványt, hogy nem alszom, hanem hajnalban indulok neki a világnak. Annyira hajnalban, hogy a buszok bő fél óránként jártak, így gyalogoltam a vasútállomásig. Na jó, ez nem nagy túra, de akkor is.

De legalább kihasználtam az alkalmat, és csináltam egy kis hangfelvételt az itteni vasútról. Ami tulajdonképpen inkább metró.

Az egyik, még a listán szereplő tétel az az volt, hogy megtaláljam azt a helyet, ahol bő tíz éve jártam. Egyrészt mert kevés turista volt ott, másrészt pedig akik ott is voltak, azok mind jó fejek voltak. Sajnos csak annyi emlékem volt a dologról, hogy leszálltam a vonatról, és láttam hogy a turisták elindulnak az egyik irányba, én meg elindultam a másik irányba.

Utólag már egész könnyen összeraktam hogy merre is mászkálhattam anno, de egyelőre ennyiből kellett főznöm. A város egy eléggé szűk negyedére korlátoztam a lehetséges helyszíneket, ám a StreetView, amit még otthon nézegettem, nem sokat tudott segíteni. Nincs más hátra előre, gyalogosan végigjárni a helyeket.

Időm van, lábam van, hát nosza. Elsőnek irány a Tofoku-ji. Ide túl korán értem, még úgy is, hogy megálltam kattotgatni itt-ott. Fel is rémlett valami olyasmi, hogy olvastam, hogy errefelé van valami rém híres híd, ami nagyon pofás meg minden. Valóban, itt már tényleg elkapott valami olyasmi hangulat, hogy na, végre ősz van. Erről a kis hídról már tényleg látványos volt a vörösbe fordult lombozat. Sajnos erősen szembe sütött a nap, és szegény kis kompakt masinával gyakorlatilag esélytelen volt műszakilag értékelhető képet csinálni. Az vigasztalt egy kicsit, hogy (a) másik masinával se lett volna sokkal-sokkal jobb a helyzet.

Malacveszély

Olyan fél nyolc körül értem célhoz, de már sor állt a bejáratnál. Hát, gondoltam magamban, én nem fogok sorba(n) állni, inkább megyek egy kört addig.

Legalábbis reméltem hogy lehet kört menni, mert a térkép szerint nincs rá lehetőség (most nézem, a Google Maps tudja hogy igen, de a Locus – amit inkább használok – az nem), de én azért reméltem, hogy a helyieknek csak van valami kis egérútjuk. Úgy is lett. Útközben azért találtam egy táblát, ami arról tájékoztatott, hogy arrafelé vadmalacokat láttak kószálni, és ha élni akarok, akkor ne ingereljem őket. És legyek óvatos, pláne éjjel. Kezdett kevésbé jó ötletnek tűnni a városszéli csapásokon át kóborolni az erdőben.

[vrview img=”/wp-content/uploads/2017/11/IMG_20171119_075101.jpg”]

A rövid köröcske után visszaérve már-már bántam, hogy nem álltam be a sorba, mert akkor még csak olyan 15-20 emberke várakozott, amikor meg odaértem, már jóval több. Úgy ötpercenként átfutott rajtam a gondolat, hogy minek állok én itt sorba, pláne hogy nem is tudom hogy miért. De tartotta bennem a lelket, hogy jobbára japán embereket láttam.

Közben arra is rájöttem, hogy vasárnap talán nem a legjobb az efféle helyeket látogatni, hiszen mikor ér rá a japán jómunkásember? Hát valószínűleg leginkább vasárnap. De akkor már mindegy volt.

Magamban mormogva ugyan, de viszonylag türelmesen végigálltam a sort. Illetve még azt, hogy egyáltalán, a pénztárakat kinyissák. De semmi nem tart örökké, egyszer csak levették a pénztárakról a rácsokat, nem sokkal később már a redőnyt is felhúzták, és ez után már csak keveset kellett várni arra, hogy tényleg kinyissák a pénztárakat is.

A látványra kiéhezett tömeg meglódult, bőszen vásárolta a jegyeket és áramlott befelé – valahová, amit még mindig nem tudtam hogy hová. A szervezők becsületére legyen mondva, remekül felkészültek a hirtelen tömegre, szépen osztogatták a jegyeket, és tempósan pecsételték is le pár lépéssel arrébb, ahogy beléptünk – egy kertbe.

Úgy nagyjából a bejáratnál már a fele tömeg hasra is vetette magát hogy minél több őszi pixelt termeljen, minél rövidebb idő alatt. Engem jelentős önmérsékletre intett az, hogy az fényképezőgép akkumulátora nem bírta a hosszas, hidegben sétálgatást, és egy kép után közölte, hogy az akku bizony elfáradt. Szerencsére a másik aksi még egész fickós volt, így nem volt teljes kudarc a reggel.

Tényleg szerencsére, mert ez a kertecske a hidacskával valóban szép látvány. Egyik turista se ordibált, nem nagyon tülekedtek a népek, és úgy általában, kulturált tolongást folytatott a látogatóközönség, ami kifejezetten üdítő élmény volt.

A ténfergés egész élvezetes volt, persze jórészt a látványnak köszönhetően. Kifejezetten örültem, hogy betértem ide, bár tény, hogy én nem ezeket a robotokat templomokat kerestem.

Mit lehet tenni, ahogy kiértem, újfent rátapadtam a környék térképére, és a következő nagyobb zöld paca felé indultam.

Ez egy kisebbfajta, ám igen hangulatos kis templomocska volt. Mint később kiderült, a Imakumano-kannon-ji.

A hangszórókból muzsika, és valamiféle – gondolom vallásos – szöveg szólt; illetve jöttek a hívek, és pénzbedobás után kongatással hívták fel magukra Buddha figyelmét. A templom mellett egy másik pavilon, Sho Kannon szoborral, a mögött meg egész sok apró szentélyecske lapul. Meg egy szép piros pavilon. Bármennyire is kedves hely ez, nem ezt kerestem.

Irány a következő zöld paca.

Séta, séta, és… hurrá. Száz szónak is egy a vége, ez az a hely, ahol már jártam. Most is viszonylag csekély számú látogató volt, pedig amúgy a hely elég szép. És jó arcok is, csak azért, mert ősz van, nem kérnek pénzt (azaz ingyen lehet ténferegni a fák között, és úgy látszik hogy népszerű hely a fotózásra is), csak a „szokásos” templomlátogatásért.

Már erősen dél felé járt az idő, így gondoltam hogy ideje lenne ebédelni is. Kitaláltam, hogy ha már úgyis nyerésben vagyok, akkor miért ne nézzem meg a No name rament. Hát, a ramen nem volt rossz. Katarzist nem éltem át, de talán azért se, mert eleve túl nagy elvárásokkal érkeztem, és itt is sorban kellett állni. Viszont ahogy utána töprengtem hogy miképpen is értékeljem a rament, arra jutottam, hogy hibátlan. Mármint nem tudok belekötni semmibe, az alaplé finom, a tészta erős közepes. Még nem tudom hogy ma merre fogok vetődni (egyelőre a mosógépet hajtom), de mindenképpen meglátogatom még.

A ramentől erőt nyerve még elkocogtam a Yodobashiba is, vettem egy új akkut a fényképezőgéphez, és műszerolajat a borotvához. Mert az olajat persze otthon hagytam.

A szokásos millió apróság amit kihagytam, és uccu haza.

Most nézem, más is épp errefelé mászkál: tshabeeinjapan.blogspot.jp/2017/11/ha-csak-harom-napod-van-kiotora-1-resz.html