Vasárnap

[googlemaps-photo-gallery zoom=”13″]
Ezt már hétfőn írom, mert kissé megfáradtam tegnap.

Most is kipróbáltam a mutatványt, hogy nem alszom, hanem hajnalban indulok neki a világnak. Annyira hajnalban, hogy a buszok bő fél óránként jártak, így gyalogoltam a vasútállomásig. Na jó, ez nem nagy túra, de akkor is.

De legalább kihasználtam az alkalmat, és csináltam egy kis hangfelvételt az itteni vasútról. Ami tulajdonképpen inkább metró.

Az egyik, még a listán szereplő tétel az az volt, hogy megtaláljam azt a helyet, ahol bő tíz éve jártam. Egyrészt mert kevés turista volt ott, másrészt pedig akik ott is voltak, azok mind jó fejek voltak. Sajnos csak annyi emlékem volt a dologról, hogy leszálltam a vonatról, és láttam hogy a turisták elindulnak az egyik irányba, én meg elindultam a másik irányba.

Utólag már egész könnyen összeraktam hogy merre is mászkálhattam anno, de egyelőre ennyiből kellett főznöm. A város egy eléggé szűk negyedére korlátoztam a lehetséges helyszíneket, ám a StreetView, amit még otthon nézegettem, nem sokat tudott segíteni. Nincs más hátra előre, gyalogosan végigjárni a helyeket.

Időm van, lábam van, hát nosza. Elsőnek irány a Tofoku-ji. Ide túl korán értem, még úgy is, hogy megálltam kattotgatni itt-ott. Fel is rémlett valami olyasmi, hogy olvastam, hogy errefelé van valami rém híres híd, ami nagyon pofás meg minden. Valóban, itt már tényleg elkapott valami olyasmi hangulat, hogy na, végre ősz van. Erről a kis hídról már tényleg látványos volt a vörösbe fordult lombozat. Sajnos erősen szembe sütött a nap, és szegény kis kompakt masinával gyakorlatilag esélytelen volt műszakilag értékelhető képet csinálni. Az vigasztalt egy kicsit, hogy (a) másik masinával se lett volna sokkal-sokkal jobb a helyzet.

Malacveszély

Olyan fél nyolc körül értem célhoz, de már sor állt a bejáratnál. Hát, gondoltam magamban, én nem fogok sorba(n) állni, inkább megyek egy kört addig.

Legalábbis reméltem hogy lehet kört menni, mert a térkép szerint nincs rá lehetőség (most nézem, a Google Maps tudja hogy igen, de a Locus – amit inkább használok – az nem), de én azért reméltem, hogy a helyieknek csak van valami kis egérútjuk. Úgy is lett. Útközben azért találtam egy táblát, ami arról tájékoztatott, hogy arrafelé vadmalacokat láttak kószálni, és ha élni akarok, akkor ne ingereljem őket. És legyek óvatos, pláne éjjel. Kezdett kevésbé jó ötletnek tűnni a városszéli csapásokon át kóborolni az erdőben.

[vrview img=”https://blog.fisher.hu/blogv2/wp-content/uploads/2017/11/IMG_20171119_075101.jpg”]

A rövid köröcske után visszaérve már-már bántam, hogy nem álltam be a sorba, mert akkor még csak olyan 15-20 emberke várakozott, amikor meg odaértem, már jóval több. Úgy ötpercenként átfutott rajtam a gondolat, hogy minek állok én itt sorba, pláne hogy nem is tudom hogy miért. De tartotta bennem a lelket, hogy jobbára japán embereket láttam.

Közben arra is rájöttem, hogy vasárnap talán nem a legjobb az efféle helyeket látogatni, hiszen mikor ér rá a japán jómunkásember? Hát valószínűleg leginkább vasárnap. De akkor már mindegy volt.

Magamban mormogva ugyan, de viszonylag türelmesen végigálltam a sort. Illetve még azt, hogy egyáltalán, a pénztárakat kinyissák. De semmi nem tart örökké, egyszer csak levették a pénztárakról a rácsokat, nem sokkal később már a redőnyt is felhúzták, és ez után már csak keveset kellett várni arra, hogy tényleg kinyissák a pénztárakat is.

A látványra kiéhezett tömeg meglódult, bőszen vásárolta a jegyeket és áramlott befelé – valahová, amit még mindig nem tudtam hogy hová. A szervezők becsületére legyen mondva, remekül felkészültek a hirtelen tömegre, szépen osztogatták a jegyeket, és tempósan pecsételték is le pár lépéssel arrébb, ahogy beléptünk – egy kertbe.

Úgy nagyjából a bejáratnál már a fele tömeg hasra is vetette magát hogy minél több őszi pixelt termeljen, minél rövidebb idő alatt. Engem jelentős önmérsékletre intett az, hogy az fényképezőgép akkumulátora nem bírta a hosszas, hidegben sétálgatást, és egy kép után közölte, hogy az akku bizony elfáradt. Szerencsére a másik aksi még egész fickós volt, így nem volt teljes kudarc a reggel.

Tényleg szerencsére, mert ez a kertecske a hidacskával valóban szép látvány. Egyik turista se ordibált, nem nagyon tülekedtek a népek, és úgy általában, kulturált tolongást folytatott a látogatóközönség, ami kifejezetten üdítő élmény volt.

A ténfergés egész élvezetes volt, persze jórészt a látványnak köszönhetően. Kifejezetten örültem, hogy betértem ide, bár tény, hogy én nem ezeket a robotokat templomokat kerestem.

Mit lehet tenni, ahogy kiértem, újfent rátapadtam a környék térképére, és a következő nagyobb zöld paca felé indultam.

Ez egy kisebbfajta, ám igen hangulatos kis templomocska volt. Mint később kiderült, a Imakumano-kannon-ji.

A hangszórókból muzsika, és valamiféle – gondolom vallásos – szöveg szólt; illetve jöttek a hívek, és pénzbedobás után kongatással hívták fel magukra Buddha figyelmét. A templom mellett egy másik pavilon, Sho Kannon szoborral, a mögött meg egész sok apró szentélyecske lapul. Meg egy szép piros pavilon. Bármennyire is kedves hely ez, nem ezt kerestem.

Irány a következő zöld paca.

Séta, séta, és… hurrá. Száz szónak is egy a vége, ez az a hely, ahol már jártam. Most is viszonylag csekély számú látogató volt, pedig amúgy a hely elég szép. És jó arcok is, csak azért, mert ősz van, nem kérnek pénzt (azaz ingyen lehet ténferegni a fák között, és úgy látszik hogy népszerű hely a fotózásra is), csak a “szokásos” templomlátogatásért.

Már erősen dél felé járt az idő, így gondoltam hogy ideje lenne ebédelni is. Kitaláltam, hogy ha már úgyis nyerésben vagyok, akkor miért ne nézzem meg a No name rament. Hát, a ramen nem volt rossz. Katarzist nem éltem át, de talán azért se, mert eleve túl nagy elvárásokkal érkeztem, és itt is sorban kellett állni. Viszont ahogy utána töprengtem hogy miképpen is értékeljem a rament, arra jutottam, hogy hibátlan. Mármint nem tudok belekötni semmibe, az alaplé finom, a tészta erős közepes. Még nem tudom hogy ma merre fogok vetődni (egyelőre a mosógépet hajtom), de mindenképpen meglátogatom még.

A ramentől erőt nyerve még elkocogtam a Yodobashiba is, vettem egy új akkut a fényképezőgéphez, és műszerolajat a borotvához. Mert az olajat persze otthon hagytam.

A szokásos millió apróság amit kihagytam, és uccu haza.

Most nézem, más is épp errefelé mászkál: tshabeeinjapan.blogspot.jp/2017/11/ha-csak-harom-napod-van-kiotora-1-resz.html

Ez egyelőre elég lehangoló felvétel

Szóval az úgy volt, hogy kitaláltam, hogy nosza, tegyünk képet is a hanghoz. Eleve nem terveztem pár percesnél többet, így is jóval hosszabb lett mint ahogy eredetileg akartam.

Sajnos valahogy sehogy se akart karakteres hangorkán kerekedni. Már épp el is magyaráztam magamnak, hogy ilyenkor este elcsendesedik a város minden minden, és ebbe belenyugodva üldögéltem csöndben (egyszer jött egy turista, keresett egy éttermet, nagyon rendes volt, mutogatott, egy szót nem szólt, de nem tudta, hogy amint megmozdítottam a fejemet, annyi is volt a felvételnek, így azt ki is vágtam), azzal, hogy maradok amíg az akku bírja. De ahogy lenni szokott, az érdekes hangok akkor jöttek, amikor a fényképezőgép, amivel a videofelvételt csináltam, közölte, hogy neki ennyi volt és jóéjszakát, mert lemerült. Szóval kb. az utolsó 10 másodperc tetszik. De legalább lehet nézni a hajókat kb. 14 percig.

És persze ahogy ballagtam haza, azonnal előkerültek a szirénázó autók meg minden.

Épp töltöm fel a filmet, és itt, a szobában ülve is érdekesebb hangok szűrődnek be. Az is igaz, hogy nem biztos hogy a legjobb helyet választottam, mert az már korábban feltűnt, hogy akár pár méterrel arrébb állva már teljesen másfajta jellegű hangokat lehet (jobban) hallani. Az a katlanszerű udvar eddig tetszett, mert megfogta a szelet, ám úgy tűnik, hogy elég sok, amúgy jellegzetes hangot is elnyom.

 

 

A kedves utastársak…

Elkeztdem gyűjtögetni azokat, akik – szerintem – úgy általában nem valók emberek közé. Az első mindjárt egy eleinte szimpatikus lányka…


A második pedig egy kedves fiatalember, aki a társadalmi konvenciókra fittyet hányva hallgatja a muzsikát. És persze épp véletlenül most van valaki, akinek sürgős telefonos segítséget kell nyújtania.


Igazság szerint arra a helyzetre várok – ami nem is olyan rég már megesett meg velem -, hogy állva a buszon, körülöttem hárman telefonálnak, és szórják az életüket mások fülébe. Persze amikor épp készülök hogy na, most aztán tele lesz tahókkal a busz (vagy bármi), akkor persze egy se kerül elő.