Tegnap annyi sokk ért, hogy nem is volt kedvem végiggondolni. Persze én vagyok a hibás, rengeteg bajt csináltam. Oké, nem bajt, de azért sok embernek adtam elfoglaltságot.

(Valahová azt is be akartam írni, hogy aki esetleg figyelte volna  lépteimet valahonnét, akkor az most nagyon csodálkozna, hogy ez a hülye most azért jött ilyen messzire hogy vonatozzon? Mert már egy csomószor megjártam Ószakát :D).

Szóval úgy kezdődött, hogy én a fejembe vettem, hogy veszek én itten egy kütyüt. Már csak azért is itt, mert otthon nem lehet kapni (oké, ott nem lehet ahol az effélét nézem, meg igen, van Amazon, Ebay, de ha már itt vagyok, vehetem itt is akár). Úgy kezdődött hogy elszaladtam a Yodobashiba (errefelé az a MediaMarkt megfelelője, árul mindent, nem olcsón, de legalább van), hogy ne, ez kell nekem. Sajnálkoztak nagyon, hogy jajajj, az a baj, hogy elfogyott. Volt, de nincs.

Szomorúan mentem haza, és töprengtem, hogy akkor most merre legyen az előre. A weboldaluk szerint van raktáron, de utólag rájöttem, hogy ez azt jelenti, hogy valahol, valamelyik üzletben van nekik.

Először tettem még egy próbát a kiotói üzletben (másnap, ez volt tegnap), hátha csak benéztek valamit. De nem, tényleg nem volt náluk1. Mondta viszont a derék ember, hogy ne csüggedjek, az umedai üzletben (Ószakában) viszont van. Ó, mondtam, ez nagyon remek, le tudná nekem foglalni?

Na itt már elfogyott a kínai srác angoltudása, de hívott egy másik, emberkét. Neki is elbáboztam hogy mit szeretnék (plusz google translate), és Ő aggodalmas tekintettel, de elszántan böködte a képernyőt, majd diadalmasan közölte hogy oké, adjam meg a telefonszámomat. Úgy éreztem hogy valami félresikerült a vágyaim vázolása során, ezért a telefonszám megadását eléggé határozottan megtagadtam, és mutogattam neki a fordítást, hogy foglalja le.

Figyelmesen megint elolvasta a szöveget, és elnézést kérve fürgén elkocogott egy újabb emberért. Ez egy kicsit idősebb volt, picit talán jobb angoltudással, illetve amikor mutattam neki, hogy ugyan, lefoglalná-e nekem, azonnal és határozottan rávágta hogy persze2. Remek, gondoltam én, sínen vagyunk. A jóember el is kérte a nevemet, majd miután leírtam neki, némiképp gondterhelten kérdezte, hogy oké, de ezt hogyan is kell mondani. Némi tétovázás után kitalálta hogy hogyan kell leírni. Aki ügyes, az ezen a cetlin meg is találja.

Magabiztosan felkapta a telefont, hívta az umedai üzletet (gondolom én). Na, itt kb. olyan 15 perc – és nem akarok túlozni, tényleg volt annyi – telefonálás következett, kisebb – nagyobb szünetekkel ugyan, de folyamatosan. Közben egyrészt nagyon örültem hogy nem nekem kellett telefonálni, illetve nagyon megbántam hogy miért okoskodtam én, fel kellett volna pattanni az ószakai vonatra, és kb. negyven perc alatt már az üzletben lehettem volna. De ha már ennyi embert bebolondítottam a hülyeségemmel, akkor már végigcsinálom. A sok telefonálás vége lett a fenti cetli, ami azért komoly. Rajta van minden. Kinek, mi  van félrerakva, melyik emeleten tudja átvenni, mennyiért és meddig. Megköszöntem szépen – tényleg hálás voltam/vagyok hogy ennyit fáradtak velem -, és uccu neki Ószaka.

Második felvonás.

Ószakába érve egyből a az állomás rossz végén mentem ki, ami azért na, kerülő. A cetlin szerepelt hogy a 2. emeleten kell keresnem a cuccot, de én okosabb voltam, és tudtam, hogy a harmadik emeleten árulják az effélét. De ők még okosabbak voltak, és visszaküldtek a másodikra.

Ott elkaptam az az első yodobashis embert, és az orra alá dugtam a papírt, hogy szumimaszen, de én ezért jöttem, légyszi csinálj valamit. Elnavigált a kasszához, majd azzal a lendülettel el is vágtázott a távolba3. Elég sokáig volt távol, ekkor már sokadjára fogadtam meg, hogy még egyszer ilyet nem csinálok. Valami rendkívül bonyolult dolgot indíthattam el azzal, hogy én lefoglaltattam magamnak a holmit. Némi várakozás után látom hogy közeledik az emberem, de üres kézzel. Majd nekiállt kotorászni a kasszák mögötti polcon, ahol meg is találta a drágaszágomat.

Innen kezdve már minden ment a maga megszokott útján.

Hazafelé ki is próbáltam, majd itthon levert a víz, mert csak monóban vett fel a cucc. Aztán kiderült, hogy csak beállítás kérdése, de akkor is, pár percig azért kicsit gyorsabban öregedtem, mint egyébként.

Lelkesen felnyaláboltam a cuccot, és gondoltam nekiindulok a környéknek. Igen ám, de ekkor ért az újabb sok. Ilyen volt a mikrofon kábele:

Igen, a sok vidám, színes kis drótnak nem kéne ott lennie. Tuti valami gonosz kami csinálta, amiért annyi derék japánt idegesítettem a különcködéseimmel.

Na mindegy. Ilyenkor nincs más hátra mint előre. Otthon még csak-csak megforrasztottam volna, de itt maradt az, hogy veszek újat. yodobashi.com, kereső, megvan. Csak az ószakai üzletben van (mármint a közeliek közül), szuper.

Ma viszonylag korán keltem, irány a vonat (igen, mintha csak azért jöttem volna hogy vonatozzak ide-oda). Yodobashi – megint – cucc felmar (ezt már nem írom le, ez se volt annyira egyszerű4, de tulajdonképpen eseménytelen.).

Visszafelé a vonaton viszont figyelmes lettem egy bácsira, aki úgy téve mintha valami rettenetes nagy tömeg lenne, az előtte ülő lányka (aki észre sem vette) haját simogatta a telefont tartó kezével. Amikor észrevette hogy figyelem, akkor bőszen nekiállt suhogtatni a telefonja képernyőjét, mintha iszonyúan elfoglalt lett volna. A cink az volt, hogy a telefon le volt zárva.

Erősen töprengtem, hogy ha fejbe verem, akkor tuti kidumálja magát. De azért láttam hogy laposan pislog felém, meg úgy általában, kicsit tartózkodóbb lett.

Szerencsére felszállt még egy csomó ember, ezért kénytelen voltam beljebb húzódni. Véletlenül pont úgy álltam meg, hogy mögötte, és meg is kapaszkodtam fölötte a csőbe. Amiről lógnak a kapaszkodók. A csövet ők nem érik el 🙂 Na ekkor már végképp megvadult az ember, ide-oda kaszabolt a képernyőn, görgette a cikkeket, de semmit se olvasott. Remélem nagy kínban volt. Meg közben lesett rám.

Nem volt egy nagy hőstett vagy valami, nem is az a lényeg. Hanem hogy eleddig ugyan elhittem az ilyen ürgékről szóló történetet, de egyet se láttam. És eléggé bosszantott, hogy oké, láttam hogy sumákol, de elég keveset lehet tenni. Mondjuk rászólok, de valószínűleg csak adná az értetlent. „Ott se voltam, bíró úr!”. És valószínű, hogy azóta ment még pár kört a vonattal. Így, gajdzsinként, nem is tuti hogy mondjuk valami vasutas embernél fel tudtam volna nyomni, hacsak nem valami ismert helyi hülye.

Ennyit a szatírról.

Hazafelé még vettem ibuprofent (úgy emlékeztem hogy bedobtam a táskába, nyilván majd otthon előkerül valamelyik zsebéből). 40 darab, 200 mg-os bogyó 1680 yen. Kb. 100 forint per bogyó Az Advil Ultra Forte nagyjából ugyanennyire jön ki, 2400 forint a 24 darabos. Csak az 400 mg-os.

De legalább vettem a porcokra is bigyót, most már szökellhetek bátran.

Hazafelé figyelmes lettem még egy fura dologra. Van egy útszakasz, ahol a lakók baglyokkal és elefántokkal díszítik a portájukat:

Néha több bagoly is van, de elefánt csak egy. És néha csak egy bagoly. De ezeket csak egy szakaszon, olyan kétszáz méteren belül találtam.

 

  1. Ez azért jellemző, még sose tudtam őket rajta kapni azon, hogy valamit rosszul csinálnak. Próbáltam, de mindig én voltam a hülye…
  2. Nagyjából erre számítottam, itthon, amikor cipőt veszek és csak a másik üzletben van épp, akkor pár mozdulattal lefoglalják nekem, és mehetek érte.
  3. Nem vicc. Ilyenkor ők minimum kocognak, annyira sietnek. Én ugyan nem várom el tőlük, de errefelé úgy látszik hogy ez a szokás. Na, szóval nem biztos hogy én dolgoznék ilyen országban 😀
  4. De csak azért nem, mert megint nem a tucatterméket veszem, hanem valami ritka hülyeséget.