Kicsit el vagyok tévedve. Ugye szombaton indultam, vasárnap érkeztem, és most hétfő este van. Ami nekem három nap, de tulajdonképpen ez volt az első napom itt.

Menjünk szépen sorba. Minden felháborodásom ellenére taxival mentem ki a reptérre. A taxisofőr bácsi nagyon örült a reptéri fuvarnak, lelkesen érdeklődött hogy hová megyek meg ilyenek. Lehet hogy a rosszindulat beszél belőlem, de volt egy olyan érzésem, hogy a vastagabb borravaló reményében. Hát, ez a borravaló harminc forintra jött ki. Ennyi kellett ahhoz, hogy kerek ezresre alakuljon a viteldíj. Állati korán kiértem, bő egy órát töppedtem a nagyszerű váróban, mire elindult az utasfelvétel.

A repülőút teljesen eseménytelen és már-már unalmas volt. Elhagyni az országot (Magyarországot) nagyjából annyira volt macera, mint hazamenni vonattal. Sőt, a hazaút néha problémásabb.

Az EU elhagyása is csalódást keltően eseménytelen volt, dacára a határátlépésnek. Egy automata kapu beolvasta az útlevelemet, utána be kellett állni egy fotófülkébe, ami készített rólam egy megkérdőjelezhető minőségű fotót, utána kinyílt egy ajtó, és a zöld nyíl jelezte hogy szevasz.

Kilenc és fél óra zúgás után1 meg is érkeztem Oszakába.

Oszakában már egy kicsit mozgalmasabb volt a határátlépés, mert nem vállalkoztam rá, hogy a címet én felírjam a bevándorlós papíromra. Ezzel a hiányossággal persze fenn is akadtam azon a bácsin aki az előzetes ellenőrzést végezte, és csak annyit tudott mondani, hogy „Go to table!”, de azt egyre határozottabban. Legott fel is idegeltem magam, ráírtam valami oszakai szálló nevét amire emlékeztem, és álltam is be a határőrhöz vezető sorba.

A határőr bácsi sokkal felkészültebb és megértőbb volt, hamar levette hogy a magamfajta nem nagyon boldogul a kanjikkal, és felírta helyettem a címet. Nos, ez volt a legnagyobb izgalom nagyjából eddig az egész út során.

Szóval ott tartunk, hogy megérkeztem az országba. Felkaptam a csomagomat, és egyből a helyi futárszolgálathoz kocogtam, ahol feladtam a nagy táskámat a lakcímemre. Ez amúgy nagyon-nagyon jó ötlet volt.

A csomagfeladás után a postához sétáltam, és felvettem a nevemre elküldött csomagot, amiben a mobilnet érkezett. Pár perccel később már volt is netem. A reptérről átsétáltam a vasútállomásra, ahol szó szerint rajzottak az angolul beszélő segítők. Nem akartam nagyon feltűnően diszkriminálni, így a hozzám legközelebb lévő japán srácokat kérdeztem, hogy ugyan, hogyan tudok eljutni a Harukával Kiotóba. Szerencsére Kiotó nem hozzájuk tartozott, átküldtek a lánykákhoz, akik egy másik automata sor előtt topogtak.

Ők angolul köszöntek én おはよ-val válaszoltam, ami nagyjából a jó reggelt-nek felel meg. Ettől nagyon vidáman kacarásztak, ami csak fokozódott, amikor a kb. hússzavas szókincsem felét elhasználva elmagyaráztam hogy hová is szeretnék eljutni.

Najó, gyorsítsunk. Vonat, huss, busz, hát… vánszorgás, még jó hogy nem volt nálam a nagy táska is, szállás. Stop.

A szálláshoz tartozó bicikli

Tomo san nagyon lelkes és aranyos, rengeteget beszélt, végigmutogatta a lakás minden zegét-zugát és én már csak azt láttam a szemeim előtt, hogy végre megnyitom a zuhany csapját. Erre kitalálta, hogy körbevezet „kívül”. Hurrá. Komolyan is gondolta, nem csak a ház környékét mutogatta meg, hanem a környező utcákon is végigvezetett, ami annyira hiányzott mint egy végbéltükrözés, de a tapasztalatom az, hogy jobb ha az ember hagyja magát, hamarabb szabadul.

Ja, az még a történethez tartozik, hogy kalap nélkül mentem, mert amolyan felhős, enyhe idő volt. Utána egész nap és éjjel fájt a fejem, ami szerintem kizárt hogy napszúrás lenne, de kb. mindig ez van, ha errefelé fedetlen fővel megyek ki valahová. Szóval valami nem kerek, itt tuti valami különleges napsütés lehet, vagy halálsugarazzák a külföldieket, vagy nem tudom.

Szóval megtekintettük a környéket, ami után végre elhúzta a csíkot én meg ágyba dőltem és villanyoltás.

Ezt látom ha kinézek az ablakon, szóval nem nagyon nézek ki.

Nagyjából ez folytatódott másnap is, ami a mai nap volt. Annyi stressz volt, hogy vártam a postást, és nem mertem nagyon aludni, nehogy lelépjen ha hiába csönget. De nem volt baj, meghozták a csomagomat, amit ledobva megint eldőltem aludni.

Délután kissé félhalottan ugyan az időeltolódástól és az éhségtől, de kivonszoltam magam a nagyvilágba.

Nos, az időjárás remek, délután majd’ húsz fok van, és még örvendetesen az ősz elején vagyunk. Még szerencse, hogy eleve nem fotózni jöttem, így is túl sok időt töltöttem el a kattogtatással, míg kajához jutottam.

Ja igen, kaja… a környék olyan mint Kispest. Kispest meg olyan, hogy – legalábbis a helyiek szerint – minden megvan ami a „nagy” Pesten is van, kár is kimozdulni onnét.

Nos, itt is van minden a környéken, tényleg. Majd egyszer végigkattogom az érdekesebbnek vélt helyeket. Lenne még mit írni, de inkább aludni kéne.

  1. Jó, azért kicsit mozgalmasabb volt, tulajdonképpen az egész utat a félálom és az éber álom határán töltöttem. Eleve már olyan álmos voltam, hogy nem is nagyon számítottam másra. Inkább attól féltem, hogy túl kimerült leszek az alváshoz. De szerencsére nem így lett. Ami jellemzi még ezt az időszakot, hogy egy percig se néztem nagyszerű szórakoztató filmeket, és csetelni se sokat cseteltem.