Hogyan lopjunk lelket?

Pár napja beszélgettem a portréfotózásról, és akkor ütött szöget a fejembe a régi indián félelem, hogy a fotóval ellopják az alany lelkét.

Manapság(?) az a legnagyobb baj a portréfotózással, hogy az emberek a fényképezőgép előtt feszengenek, az “úristen, most le fognak fotózni” arcot, tartást veszik fel. Olyat, amit soha más alkalommal nem. Viszont a portéfotózás lényege épp az lenne, hogy azt az embert tudjam megmutatni, előcsalni és lefotózni, aki amúgy a mindennapokban létezik. És persze ezt ha lehet előnyös, de mindenképpen olyan módon, hogy – pl. egy hajléktalan amúgy valószínűleg amúgy is megtépázott – méltóságát megvédjem.

Ehhez számos trükk áll az ember rendelkezésére, a viccelődéstől kezdve az egyszerű beszélgetésen át akár a tudatmódosítókig (alkohol) sok dolog, amivel le lehet hántani a feszengés, ijedtség kérgét és előhozni a portréhoz szükséges őszinte vagy legalább hihető tekintetet, tartást, személyiséget.

Ezzel szemben ugye az indiánok közt (eleinte) még nem volt kialakult “jajjfotóznak” érzés, helyzet, a számukra ez egy épp olyan jelentéktelen dolog volt mint a szél, vagy a mókus szöszmötölése a fán, így teljes őszinteséggel, nyíltsággal álltak a kamera elé. Egész addig amíg meg nem látták önmagukat a képen. Az őszinte, nyílt önmagukat, amit a fehér ember eltett egy dobozba, elvitt és akkor vette elő és azt csinált vele amit akart. Így teljesen érthető, hogy miért féltek ettől, és egy hasznos útmutatást adhat ahhoz, hogy mit csináljunk, ha valaki beállít a műterembe, hogy lopjuk el a lelkét, zárjuk pixelekbe vagy nyomtassuk papírra.

Bár könnyebbé nem teszi.

You may also like...