A piszkos tizenkettő

Tegnap fotózni voltam egy táncelőadáson, ahol a belefüleltem mellettem üldögélő fotósok beszélgetésébe. A figyelmemet az keltette fel, hogy arról beszélgettek, hogy mi módja van a képlopás megelőzésének, illetve ha már megtörtén a baj, miképpen lehet mégis érvényesíteni a szerzői jogokat. A probléma komolyabb mint gondoltam, mert kiderült, hogy legalább egy országos terjesztésű folyóirat ha nincs más, hát egyszerűen lopja (találja) a képeket a neten, mert vagy nem akarja, vagy nem tudja kifizetni a fotósnak a kép árát.

Egy fotónak ugyanis ára van. Ára volt mindig is, csak “régen” még megfogható volt az, ami miatt fizetni kellett. Megfogható volt a nyersanyag, a film, a papír, a vegyszerek. Maga a technológia is sokkal inkább fizikailag nyilvánvaló volt, hisz mindenki tudta, hogy egy összetett és bonyolult eljárás szükséges ahhoz, hogy a 100-as “fortepánról” elkészüljön a “tízszertizenötös” papírkép.

Az árat magyarázta az is, hogy a fényképész felszerelése, a kamerák, objektívek, lámpák, vakuk, de még az egyszerű kábelek ára is meglehetősen borsos volt. Az egyszerű, amatőrök számára készített gépeket is generációk használták, egyrészt mert lehetett, nem mentek tönkre pár év alatt, másrészt mert muszáj volt, már csak az áruk miatt is.

A digitális technológia eleinte nem nagyon tudott befurakodni a fotózásba. Az egy és két megapixeles profi gépek iszonyatos áruk mellett nem tudták hozni azt a minőséget, amit kb. egy szmena is képes volt produkálni. Ám a technológia rettenetes gyorsan fejlődött, és mára a helyzet gyökeresen megváltozott.

A fotók ingyen vannak. Nem kell hozzá film, nem kell papír, vegyszer, nem kell előhívni, nagyítani őket ((Persze kell, tulajdonképp ugyanazokat a lépéseket kell végrehajtani, meglepően hasonló módon mint az analóg technika esetén. A különbség csupán annyi, hogy minden lépés egyrészt automatikusan történik, másrészt pedig nem igényel külső segítséget, azaz szakembert, labort, egyebeket)), egyszerűen csak vannak. Maguk a fényképezőgépek is gyakorlatilag filléres holmivá váltak. A legolcsóbb gép amit 1 percen belül találtam az egy Vivitar V8324, 12.000 forintért, vagy egy komolyabb masina, az Olympus SP-600 UZ (ultrazoom), 39.900 forintért, újonan, garanciával. Ez utóbbi helyettesíthet egy olyan felszerelést, amit mondjuk húsz évvel ezelőtt még egy élet munkájával lehetett összegyűjteni ((A minőség egy másik kérdés, de alapvetően nem olyan lesújtó a helyzet)). Megvan tehát az eszköz, most már csak használni kell. És egyre könnyebb használni, pislogás- és mosolyautomatika (ha valaki próbált már mondjuk 50 embernyi csoportot fotózni, akkor az tudja, hogy ez milyen nagy segítség) segít, így aztán már tényleg nem kell tudni semmit se, le kell tenni a gépet, megnyomni a gombot és kész a tökéletes ((Heheh)) kép.

A kérdés jogosnak látszik tehát, miért is fizessen bárki azért, amit egyébként ingyen is megkaphat?

Van egy rendkívül nehezen megfogható része a fényképnek, és ez az, ami Elsa Dorfman vagy Eric Ryan Anderson vagy egy rakat más fotós képein – még a legegyszerűbbeken is – látszik. Valami ami a fotózást átemeli a pillanat megragadásán, és hogy, hogy nem, az állókép egy történetet kezd mesélni. Persze ez a fura kis dolog nem minden kép, és különösen nem minden fotós sajátja, ezért aztán a “miért is fizessek?” kérdés továbbra is sürgető érdeklődéssel bír.

A fotografálás egy szakma. Az alkalmazott fotográfia pláne az. Tanulható, elsajátítható, de tanulni kell, és el kell sajátítani, kevés kivételtől eltekintve senki se születik úgy, hogy azonnal tökéletes képeket tud alkotni. A szakismeret elsajátítása időt, pénzt és fáradtságot igényel, cserébe a megrendelő egy viszonylag egyenletes azaz profi minőséget kap.

De mi van ha a megrendelőnek erre nincs szüksége?

A beszélgetés, ami mellettem zajlott, és amit többé-kevésbé szándékosan kihallgattam arra felé kanyarodott, hogy a múltkori előadásról tizenkét fotós adott úgy képeket, hogy tessék, használjátok egészséggel. Ekkor nagyon lapultam, mert én is az egyike vagyok annak a tizenkettőnek.

Megértem azokat, akik pénzért fotóznak. Profi fotósok, profi felszereléssel és profi képeket adnak le, gyanítom, hogy a profikhoz mért áron. Ám mi van, ha a lelkes amatőrök ingyen tudják ugyanezt a minőséget hozni ((Nem magamra gondolok :) ))? Elveszik a profik kenyerét, ez egyértelmű. Jó, gondoltam magamban, akkor nem fotózok táncot. Maradok a gyerekfotózásnál, még ha össze is nyálazzák a műtermet. De ezzel is elveszem a kenyeret attól, aki esetleg a gyerekfotózásból akarna megélni.

Kérhetnék én is pénzt a képekért, ez igaz. Ám a fotózás nekem hobbi, játék, élvezet, amiért nem akarok pénzt kérni. Nem is említve azt, hogy tudtommal eddig egyetlen alkalommal használták fel képemet, akkor is csak azért az enyém lett a legjobb, mert más nem jött fotózni ((Ami engem meglepett, hisz világítós próba, ugyan semmi se végleges, de épp azt lehetett látni előre, amit majd – ha hónapokkal később is -, de az előadáson is előadtak, így lehetett (volna) készülni.)). És azon túl, hogy hobbi, szerintem az én képeim még nem érik el azt a szintet, hogy pénzt kérjek értük. Igaz láttam már olyan képet, amire én a papírt is sajnáltam volna, de olyat is, ami tényleg első osztályú, művészi munka. Szerencsére ez utóbbiból van a több.

Gondolkoztam azon, hogy az egész kicsit hasonlít a fazekasmesterséghez. Mára már elvétve találni fazekast, nincsenek is egyedi, kézzel készített, míves edények, tányérok minden háztartásban. De a legtöbb embernek tökéletesen megfelel az “ikeás” étkészlet is, hisz a levest abból is ki lehet merni, és az oldalas se lesz finomabb attól, hogy ha virágmintás tányéron tálalják ((Értem én, hogy de, mégis, de akkor se, hisz az egyedi, kézműves munka még nem feltétlenül jelent értéket, inkább csak érdekességet.)).

Halott szakma lenne tehát a fotográfia? Kétlem. De az látszik, hogy jóval többen próbálnak megélni belőle mint ahányan tudnának. A piac kegyetlen, nem válogat, nem nézi a múltat, csak a jelent, és azonnal szelektál. Ahogy cipészre sincs szükség, mert olcsóbb újat venni mint a régit megcsináltatni (már ha meg lehetne). A tévészerelő szakma is megszűnt, hamarabb dobjuk ki a tévét mint ahogy elromlana. Csigatésztát se a nagyi csinálja, hanem a boltban vesszük.

De esküvőre például még mindig profi fotóst érdemes hívni. A ballagási tabló képeit is még mindig fotóműteremre érdemes bízni, még ha nem is kell már odafáradni, hisz a műterem jön házhoz. És igen, a termékfotózás is olyan, amit szintén nem érdemes házilag csinálni.

You may also like...