Osaka

Osaka
felé megint csak azt láttam, hogy a táj nem sokban tér el attól,
amit hazafelé szoktam látni a vonatból. Leginkább a háztetők
azok, amik feltűnően mások, de első ránézésre más eltérést
nem fedezni fel. Persze a második ránézésre már más a helyzet,
de nem kell annyit nézegetni, és mintha nem is japánban lenne az
ember.

Ez
– az amúgy is illékony – benyomás azonnal megszűnik, ahogy az
ember megérkezik Osakába. Itt az első helyes teendő az infomációs
fülke felkeresése, és egy térkép megszerzése. Osaka ugyanis
nagy város. Ha lehet hinni a híreknek, a második legnagyobb
japánban. Részben ezért, részben pedig az undok időjárás miatt
úgy döntöttem, hogy most kihagyom a turistautakat elkerülő
megmozdulásokat, és a tömeggel tartok. Ami – köszönhetően a
hétköznapnak meg alighanem a cseperkélő esőnek is – nem volt
igazán jelentős. Elsőnek az osakai kastély fele indultam.
Reméltem, hogy ide már be lehet jutni. Amikor a tetejéről
vakuvillanásokat láttam, akkor már biztos voltam benne, hogy fel
lehet jutni. Éles elmém helyes következtetést vont le, valóban
fel lehetett menni a kastélyba, ugyanis az most már egy múzeum és
kilátó keveréke. Itt láttam meg, hogy mit is kellett volna vennem
a napijegy helyett. Létezik egy Osaka Unlimited nevű jegy, amivel
egyrészt lehet metrózni, buszozni, másrészt pedig egy rakat
helyre ingyen be lehet vele menni. Az ára 2000 yen, és ha mindent
jól értettem, akkor az akváriumba és jó. Ahová szintén 2000
yen a beugró, szóval mindenképp megéri.

De
vissza a kastélyhoz. Nagyon sokat nincs mit mondani róla. Még
egyszer nem fogom megnézni, ha erre sodor az élet, és amúgy is,
kihagyható. Itthon sokkal komolyabb anyagokat felvonultató, jobban
megrendezett, gazdagabb kiállításokat láttam, és nem hiszem,
hogy a japán történelem szegényesebb lenne mint a miénk. Fura.

Közben
megéheztem, és gondoltam, hogy merész leszek és kipróbálok
valami olyat, amit a japánok esznek. Le is fotóztam a kis
golyócskákat. Na, ilyet se fogok még egyszer venni. A tésztába –
mi más – haldarabkák vannak belesütve. Az íze alapvetően nem
rossz, csak épp az a fajta halíz, amit én rettentően nem bírok.
Így hát ez se lesz a kedvencem. Mivel a harmadik darab után úgy
éreztem, hogy ennyi tapasztalat elég volt, ezért viszonylag
diszkréten – nem akartam megbántani a nénit, akitől vettem –
kerestem egy kukát, és megszabadultam a csemegétől.

Innét
indultam az akváriumhoz, ami szerencsére könnyen megtalálható,
Osaka mégse Tokyo. No, ez volt az a dolog, amit megint meg fogok
nézni, ha újból erre járok. Egyrészt a világ második
legnagyobb ilyen létesítménye, másrészt pedig nagyon látványos
és profi. Fotókat nem is nagyon csináltam, inkább filmecskéket,
megpróbálom hamar összevágni őket.

Ezzel
nagyjából el is telt a nap. Még mentem egy megállót, a Cosmo
Square-ig, hátha lesz ott valami érdekes, de ahogy láttam, az csak
amolyan üzleti negyed. Ha szép az idő, akkor a kilátás miatt
érdemes rászánni azt a pár perc utazást, de egyébként
meglehetősen silány szórakozás a szeles esőben álldogállni.

Kimaradt
viszont Osaka vöröslámpás negyede. A leírás alapján az
amszterdamihoz hasonló műintézmény, de azt javasolták, hogy
azért este ha nem muszáj, akkor ne mászkáljon ott egyedül az
ember. Mármint ha barbár, gaijin, mert esetleg némely, egyébként
rettentően jámbor embernek részegen kötekedni támad kedve.
Fotózni, érthető okokból, úgyse lehet, az árak meg rém
magasak. A szakirodalom alapján pesten már három-négy lányt
lehet kapni ugyanannyi időre, vagy másfél-két lányt, kétszer
annyi időre, és így tovább.

És
most már megint a Shinkansenen ülök. Most már figyeltem, és nem
olyanra szálltam, ami sok helyen áll meg. Megint egy bácsit fogtam
ki, ügyesebben kellett volna helyezkednem. Az előttem ülő
köcsögöt meg fejbe kéne verni, mert nem bír nyugton maradni.
Mindenki más tud rendesen ülni a vonaton, csak ennek kell
franciaágyat csinálnia az ülésből.

Viszont
ami feltűnt, így, hogy már nem először ülök ezeken a
vonatokon, hogy tisztaság ide vagy oda, alighanem az utasok által
előszedett, kibontott és elfogyasztott ételek miatt némelyik
kocsinak kifejezetten szaga van. Kaja- és emberszaga. Kocsinként
száz ülés van, az akár száz embert is jelenthet, egy légtérben.
Bármennyire is intenzív a szellőztetés, azért ennyi ember már
nyomot hagy maga után. Ez a hátránya a zárt, légkondicionált
kocsiknak.

Közben
megérkeztünk Nagoyába. Titkon reméltem, hogy a bácsi mellettem
felriad a szendergéséből és lerohan a vonatról, hátha el tudom
cserélni egy lánykára, de rettenetesen nyugodtan viselkedik, nem
úgy tűnik, mint aki hipp-hopp le akarna szállni. De már csak
olyan 270 km van hátra, ha komolyabban odalépne neki a masiniszta,
akkor egy óra alatt le is dúrná a távolságot. Így szerintem
lesz vagy másfél óra, azaz este 9 körül érek fel Tokyo-ba.
Közben megnéztem, 21:40 lesz, alighanem. Ennyi időt szed össze az
állomásokon állva. Igaz, nem is mindenhol megy nyélgázon a
vonat, de akkor is.

You may also like...