Kyoto

Megérkeztem
Kyoto-ba. Rendkívül egyszerű módját válaszoztam annak, hogy ne
tévedjek el, egyszerűen nem szereztem térképet.

Azonnal
elkezdtem távolodni a turistáktól, és elindultam

a
hegyek felé, hogy az majd milyen jó lesz. Nem is volt igazándiból
semmi gond. Útközben találtam egy kifejezetten büdös folyót
(eddig amit találtam vizeiket, azok mind igen természetes légkört
árasztottak), majd tovább sétáltam a zöld felé. Aggasztóan sok
buszt és autót láttam, és sajnos elég sok turistát is, ezért
azt a taktikát válaszoztam, hogy mindig arra mentem, amerre zöld
volt a lámpa. Viszonylag hamar elértem a hegy lábát, ahol valami
parkocskát meg kapukat láttam. Ez általában szentélyre utal,
nosza kocogjunk arra, mondtam magamnak. El is jutottam egy helyre,
ami arról volt jól felismerhető, hogy nem volt tovább út.

Volt
viszont egy bódé, ahonnét egy bácsi szólt ki, hogy 50 yen a
belépő. (Azt mondta, hogy „Hőő” és mutatott egy százyenest
– én annak láttam). A bódén túl pedig egy égbeszökő
lépcsősor volt, gondoltam hogy lesz annak a tetején valami. Nos,
rövidre fogva: nem volt. Egy százasért(forint) megmászhattam egy
rettenetes magas lépcsőt (489 lépcsőfok, ha jól tippelem a
jegyre rótt jelekből), aminek a tetején gyakorlatilag semmi se
volt. Kétség kívül páratlan mulatság, pláne 50 yenért.

A
vicc az, hogy ahogy kaptattam felfelé a lépcsőn, láttam ám, hogy
az alján nagyon lazít egy szamuráj, és kémlel felfelé, mint
amikor a kacsa lesi az eget. Gondolom arra várt, hogy én felérjek.
Nos, a türelem erényével jól fel lehetett vértezve, mert
megvárta, míg felérek. Utána viszont ő jött, és nem mértem az
időt, de gyakorlatilag felkocogott szépen, úgy, ahogy én kb. négy
lépcsőfokon szoktam. Ezt vagy háromszor játszotta el, amíg én
ott fent egyrészt kipihentem magam, másrészt míg megfontoltan
aláereszkedtem. Lefele is megvárta, hogy leérjek, de úgy láttam,
hogy ez csak a barbároknak jár, a japániakkal nem volt ilyen
szívbajos.

Miután
ilyen pompásan kiszórakoztam magamat, elindultam körbe, hogy
lehetőleg hátulról érjek ahhoz a templomhoz, ahová a legtöbb
turista igyekezett. Tény, hogy Kyoto is nagyváros. Sokan élnek ott
is, de valahogy sokkal inkább olyan város, ahol tényleg laknak az
emberek és nem csak szórakozni, vásárolni esetleg dolgozni
járnak. Például míg Tokyo-ban nagyon sok helyen úgy érik
egymást a kis éttermek, kifőzdék, mint a heringek a konzervben,
addig itt ez nem tűnt fel. A házak se olyan magasak, leginkább 2-4
emeleteseket láttam. Persze itt is vannak felhőkarcolók, de nem
annyi, hogy az ember úgy érezné, hogy szó szerint kőerdőben
járkál.

Ezeken
morfondírozva végül is eljutottam oda, ahol a legtöbb turista
eltűnt egy templomban. Ahogy oda értem, meg is értettem, hogy
miért. Először is, ennyi tiltó táblát még sehol se láttam
ebben az országban. Tilos enni, inni, dohányozni, fotózni, filmet
csinálni. Pláne tilos a Szent Buddhát illetve annak a csarnokát
fotózni, vagy előtte csámcsogni. Szóval ez volt a Sanjusangen-do
templom. Itt lakik 1001 szobor, a Kanon-ok. Ebből száz álldogál
egy rém nagy Buddha szobor körül. A legelső sorban azonban
istenek (szél és mennydörgés) illetve egypár fura istenség (deity) szobrai állnak.

A
csarnok közepén lakik a Buddha szobor, ahol lehet venni remek
gyertyákat ezer yenért. Ezekre fel lehet írni, hogy mit
szeretnénk, ha Buddha tenne értünk. Ezeket a szépen feliratozott
gyertyákat aztán a szerzetesek meggyújtják a szobor előtt(?), és
Buddha meg valóra váltja a vágyakat. Lehet még kapni remek
fadarabokat, amik arra szolgálnak, hogy a gyertyához hasonlóan
ember ráírja a nevét, és azt, hogy mit szeretne. Ezeket a
fadarabokat aztán a szerzetesek – gondolom a jelesebb alkalmakon –
elégetik Buddha előtt, aki a felszálló füstből kiolvassa és
megoldja a dolgokat. Én egy fadarabra ruháztam be, mert ahhoz azt
írták, hogy nem csak a kívánságokat teljesíti, hanem feloldoz a
bűneim alól is. 300 yent mindenképp megér, gondoltam, ezért
szépen rápecsételtem a nevemet a fadarabra, gondoltam, hogy jobban
megérti majd. Persze később rájöttem, hogy leginkább
szanszkrittül kellett volna írnom, de erre végképp nem voltam
felkészülve. No nem baj, én bízom Buddhában, hogy majd
megtalálja, hogy melyik kié.

Mivel
fotózni nem volt szabad – és amilyen sötét volt, értelme se
nagyon lett volna – ezért erről nincsenek saját képeim. Vettem
viszont egy füzetet, amiben a főbb alakok szépen le vannak
fotografálva.

Ezzel
végezve egy olyan torony felé haladtam tovább, ami szemlátomást
valamiféle kilátónak készült. Nehéz lett volna eltéveszteni,
könnyen oda is találtam. Fentről is szépen látszott a különbség
Tokyo és Kyoto között, de alapvetően mindkettő japán város,
nincs nagy különbség.

A
toronyból megláttam, hogy a régi császári palota 3km-re van,
gondoltam megnézem azt a helyet, oda csak be lehet menni, ha már az
újat távolról se nagyon lehet látni.

Nos
nem. Van körülötte egy meggyőzően nagy park, de bemenni nem
lehet, csak előzetes egyeztetés után. Azért majd utánaolvasok,
hogy ennek mi a útja-módja, mert alighanem egyszer még visszajövök
Kyoto-ba a héten.

You may also like...