PASMO, Ueno, Tokyo tower

Vettem csipogós jegyet, hetijegyet a vonatra, és voltam a Tokyo tower-ben. Vagy Tower-en… vagy -nél… szóval ott.

A reggelivel pesten is gond van, ott gyakorlatilag az McDonald’s jelenti az egyetlen megbízható lehetőséget. Itt se találtam mást. Sok rosszat tudnék mondani az McDonald’s ételeire, de a reggelijük nekem kifejezetten ízlik, illetve van egy döbbenetes tulajdonsága: bárhol a világon veszi az ember, ugyanazt kapja. Többé-kevésbé, persze, mert itt pl. adnak hotdogot, otthon meg nem, meg van egy rakat apró különbség, de tény, hogy ugyanaz a kaja.

Viszont ahogy rágcsáltam a reggelimet, figyelmes lettem arra, hogy kb. két lépésre van egy hely, ahol szemlátomást kaját adnak a betévedő vendégnek, már kora reggel. Holnap kipróbálom, ha lesz merszem.

Reggelizés után elkocogtam csipogós jegyet venni. A csipogós jegy nem más, mint egy feltöltőkártya, amire fel lehet tölteni pár ezer yent, és lehet vele utazni. Mivel itt a viteldíj távolságfüggő, azaz egy közelebbi állomásig utazni olcsóbb, mint egy távolabbiig, ezért itt nincs olyan, hogy "gyűjtőjegy", amit egyszer megveszek, és utazhatok amíg el nem fogynak. Vagy minden út előtt veszek jegyet, vagy veszek napijegyet, vagy feltöltős jegyet kell venni. Havi- vagy harmincnapos bérletük sincs. Legalábbis a kislány (most álldigállnak ilyen kedves lánykák, alighanem hogy a turistákat segítsék, de most már kb. az összes automata beszél angolul, és még én is elboldogulok velük – néha, ha nagyon vagány akarok lenni, akkor angolra se kapcsolom át, és reménykedek, hogy jól emlékszem, mikor melyik bigyót kell nyomni :)) akit megkérdeztem nagyon tágra nyitotta a mandulaszemeit, és nagyon próbálta megérteni, hogy mit akarok, de szemlátomást nem találkozott még ilyennel. Szóval a csipogós jegy… megvettem, mert ezt is lehet automatából venni. Némi bökdösés után (megkérdezte a nevemet, koromat, nememet és a telefonszámomat, komolyan, mintha ismerkedni akarna). Levontak 500 yen letétet, és már utazhattam is az új jeggyel. Jellemző egyébként, hogy ezt a pasmo kártyát kb. bárhol fel lehet tölteni, konkrétan némelyik, az üdítőket árusító automata is fel tudja tölteni. Működni rettenetesen gyorsan működik, talán egy tizedmásodperc ha kell neki, hogy ellenőrizze az egyenlegemet, a kártya érvényességét, stb. stb., és már be is enged. Beengedésnél talán nem, de amikor kijövök, akkor ki is írja, hogy még mennyi zseton van a kártyámon.

Gyanítom, hogy ettől még nem fognak japánnak nézni, de egy lépéssel közelebb vagyok ahhoz, hogy úgy viselkedjek, mint aki tényleg itt él.

A frissen szerzett jeggyel Ueno felé vettem az irányt. Ueno Asakusa-tól a harmadik megálló, és arról is híres, hogy van ott egy viszonylag nagy vasútállomás. Ezen a vasútállomáson vehettem át a megrendelt, ellenőrzött és kifizetett vonatjegyemet, ami nem más mint egy lapocska, ami azt mondja, hogy ez a gaijin becsszó utazhat egy hétig amerre akar. Feltéve ha JR vonalain akar utazni, és nem a legdrágább vonatokon. De alapvetően kb. bármelyik vonatra jó. És fontos, hogy japáni ember ilyet nem kaphat, csak külföldi. Csak külföldön lehet megvenni, és csak úgy adják oda – az egyébként rém kedves lányok – ha az ember az útlevelét (amit én rendszeresen elfelejtek magammal vinni) bemutatja.

És itt ért az első meglepetés. Illetve nem is az első, és nem is annyira meglepetés, hanem a megértés (és nekem az meglepő, ha megértek valamit :)). Korábban panaszkodtam, hogy én még sose láttam azt, amiről annyit lehet olvasni, hogy a metrón olyan sokan vannak, hogy nem férnek be az emberek, és fehér kesztyűs bácsik tuszakolják be a népet a kocsikba. A hírekből kihagyták, hogy ez jellemzően a vasúti pályaudvarok környékén fordul elő, mert az emberek nagy része nem a belvárosban él, hanem távolabb, és reggelente nagy tömegben utaznak be. No, most megtapasztaltam, hogy milyen ez, kissé elveszettnek éreztem magam, ahogy az árral szemben kellett haladnom. Ugyanis itt nem volt megállás, az emberek folyamatosan jöttek, kb. faltól-falig, szünet nélkül. Fotózni is csak az állomás belsejében volt érkezésem, mert itt volt annyi hely, hogy úgy álljak meg, hogy ne legyek útban senkinek. A képen látható embertömeg csalóka, mert nem tűnik soknak. A trükk az, hogy ez a tömeg tényleg megszakítás nélkül jön. Később majd csinálok erről is filmecskét, ugyanis a vonatok saccra két percenként érkeznek. Esetleg három. Csak épp nem volt olyan hely ahonnét kényelmesen láthattam volna az egészet.

Mivel az átadóhely csak 9-kor nyitott ki, ezért átsétáltam az Ueno Park-ba, ami általában remek hely a cseresznyefa virágzásának szemléléséhez, de most rettentő kihalt volt. Nincs még szezon, semmi se működik, elég depressziókeltő volt a látvány. Hamar le is léptem onnét.

Elmetróztam Ginzáig, mert onnét nem messze van egy park, ahol az terveztem, hogy döglök egy kicsit, mert a lábam már eléggé kivolt. Nagyjából tudtam, hogy merre van, 50-50% volt, hogy megtalálom. Nem
találtam. Viszont találtam egy dögnagy tornyot. Mondjuk
az,hogy találtam, kicsit erős, nehéz volt nem észrevenni. Gondoltam,
hogy ha már ilyen nagy, akkor csak van valami kilátó rajta, amiért
érdemes felmenni. Volt. Érdemes volt.

Nehéz leírni azt a látványt, ahogy a liftből kilépve, szabályosan megcsap a magasság érzete, és kitáruló város  panorámája szinte húzza magába az embert. A város egyszerre tűnik borzasztóan nagynak, és egész kicsinek is. Ueno, Asakusa, még ha csak sejthetően is, de látható távolságra van, míg Roppongi ott van egy kőhajításnyira, a Golden Bridge pedig alig messzebb egy kicsivel.

A házak, emberek inkább tűnnek valami végtelenül kifinomult szimulációs játék elemeinek, mint valódi házaknak és embereknek. A forgalom áramlása is inkább tűnik úgy, mintha hangyák kocognának szorgosan, mint autók sorának. Egész addig merengtem, hogy a drága jegy, amit vettem, az megérte-e. Azt hiszem, az első gondolat, ami átvillant az agyamon, ahogy kiléptem a liftből, az az volt, hogy "Megérte.

Vissza is fogok menni. No nem csak a látvány miatt, bár azért is megéri, ha tisztább idő lesz, hanem azért, mert ott derült ki, hogy lemerült az akksi a fényképezőgépben. Ezért aztán nem is nagyon törtem magamat, nem csináltam sok képet, inkább majd akkor, amikor tiszta lesz az ég.

Ebédelni is ott ebédeltem, mert ott is volt egy nyomkodós ételválasztó masina. Volt időm kifigyelni, hogy miképpen is készítik a ramen-t. Van egy nagy üst, amiben megfő az alaplé. Ebbe aztán lögybölnek mindenféle olajat, beleborítják a főtt tésztát, fél marék póréhagymát, és még azt, ami kell. Az enyémben volt egy, a színéből ítélve füstölt, főtt tojás. Legalábbis remélem, hogy füstölt volt. Némi zsíros húsdarabkák, meg egy kis algalap, amit mindenhez tesznek. Nem volt igazán rossz, azt nem állítanám, de azért a ramenért tuti nem fogom átutazni a várost.

Visszafele még meg akartam keresni azt a boltot, ahol az esernyőmet vettem. A helyét szerintem megtaláltam, de ott már egész más üzletek voltak. Vagy nem pontosan oda mentem vissza, ez is lehetséges.

Betértem az információs pontra is, ahol úgy látom, hogy naponta új angolul beszélő ember van. Alighanem egy napnál tovább nem bírják az idegeneket. Én is tettem ennek érdekében, mert megkérdeztem, hogy szerintük lehetne-e nekem is egy regisztrált hanko-m. A hanko nem más mint egy pecsét, amit aláírás helyett használnak. Sajnos erre a kérdésre nem voltak felkészülve és rettentően bizonytalanok voltak, de szerintük ha romanji-val  (latin betűkkel) van írva valami szöveg, akkor azt úgy is kell aláírni, tehát ha lenne is nekem olyan, akkor se használhatnám úgy, ahogy szeretném.

Hazafelé vettem még egypár apróságot a hely spar-ban (rox). Dr. Pepper nem volt, de vettem valami vaníliás pudingot, ami egy az egyben olyan ízű, mint otthon. Vettem még valami kis bogyókat, amiről kiderült, hogy leginkább a képviselőfánkhoz hasonlít, csak apró (mint egy dió), sokkal puhább, de épp úgy finom töltelék van a belsejébe zárva (nincs félbevágva).

Az első út alkalmával panaszkodtam, hogy a japóknak nincs édességük. Nos van, csak merni kell megkóstolni :)

You may also like...