Sokminden

Aludtam egy kicsit, most tök élénk vagyok. Itt este 11 van, szóval érdekes lesz reggel felkelni.

Először is bemásolom azt, amit már a repülőn megírtam, mert a Zurich – Tokyo útnak is volt ám meglepetése…

A tulajdonképpeni út az Zurich-ből indult. Odáig csak egy kis ugrás volt Pestről. Mögöttem egy idősebb házaspár ült, akikkel kapcsolatban egy dolog tűnt fel, mégpedig az, hogy semmire se tudtak egyetlen jó szót se szólni. Már induláskor morogtak, hogy üljenek már le az emberek, hogy indulhassunk. Személy szerint kétlem, hogy ennek sok értelme lett volna, de ők alighanem jobban érezték tőle magukat. Panaszkodtak a késés miatt (miért számolták ki ennyire az átszállást?!) és például amikor a kapitány – amúgy igen udvariasan elköszönt, és további jó utat kívánt, remélve, hogy legközelebb is a Swissair-el repülünk – hatalmuk teljes tudatában beszélték meg egymás között, hogy ilyen késés után aligha. A csökött agyukhoz alighanem nem jutott el se a havas, ködös időjárás, se az, hogy felsorolták, hogy melyik csatlakozó járat honnét fog indulni (ami egyébként meg is várja őket). Más, említésre méltó dolog nem történt az úton, hacsak a felszolgált, rettenetesen rossz teát nem tekintjük annak.
Nos, ennyi volt az út első ugrása, a második, au igazi már kicsit érdekesebben indult.
A 12:45-re kiírt indulást már eleve 13:00-ra tették át, ami már csak azért is megnyugtató volt, mert a Zurich-i reptér nagy. Miután átmetróztam az egyik végéből a másikba, még bő negyed óráig tartott, amíg eljutottam a kapuhoz, ahol hitem szerint várnom kellett. Ott viszont  csak egypár japáni lézengett, meg néhány európai, pedig elvileg már kezdődött is a boarding (beszállás). Nagyon nem estem kétségbe, majd lesz valahogy alapon üldögéltem egy kicsit, csetelgettem, vártam, hogy teljen az idő. Ebbéli igyekezetem ellenére az idő rém lassan telt, és a beszállás se nagyon akart elkezdődni. Mintegy órával az eredeti indulási időpont után szép komótosan elkezdődött a beszállás. No, ekkor ért az első meglepetés.
A beszállókártyámon a „business” szerepelt mint osztály, amiről eredetileg azt hittem, hogy japán fele nem is repül más, de aztán láttam ám, hogy sok-sok ember áll az „economy” sorba, a „first” és „business” sorokban viszont meglehetősen kevesen. Hát, ha egyszer az van oda írva, hát az van oda írva, be is álltam abba a sorba, amit eddig csak irigykedve néztem. A beszállókártya ellenőrzésekor a várakozásommal ellentétben a zöld lámpácska világított, és máris jó utat kívántak nekem. Ennek én örültem.
Felszálláskor még volt egy kis gyanúm, ám egyértelműen a business class székei felé tereltek. Leültem, készen arra, hogy akár fussak is ha kell, ám tökre úgy nézett ki, hogy az az én helyem. Ezt mondjuk egész addig nem nagyon hittem, amíg fel nem szálltunk, és láttam, hogy senki nem oldalog oda a helyemhez.
Nos, akkor ha már így jártam, akkor mesélek egy kicsit a business class-ról. Egyrészt van hely. Sok. Kényelmes székek, fotelek vannak, motoros mozgatású láb- hát- és egyéb támaszokkal. Van áram a laptop számára. Saját kistévé, saját műsorral. Elvileg kamerás kilátás is van, de egyik kamera se működött. A piát hordják állandóan, voltaképp el kell hessegetni őket, hogy már elég volt. Mellettem egy japáni bácsi ült, szemlátomást nagy spíler, egyből lerúgta a cipőjét, felhúzta a papucskát, amit adtak és alvásba vágta magát, csak akkor riadt fel, amikor a gép felszálláshoz készült. Tőle lestem el, hogy mi hogyan működik.
Most megtapasztalhattam, hogy igenis, adnak rendes kaját a repülőkön. Igaz, nem tudom, hogy hátul mit kaptak az emberek, a miénk finom volt.
Egyelőre ennyit tudok írni a repülésről, még nem érkeztem meg Naritára. És még nagyon-nagyon messze vagyunk, ám tény, hogy így, a fenti körülmények között egész elviselhető az út. Igaz, néha fel kell állnom sétálni, mert ugyan még csak olyan négy órája ülök, de a lábam már nagyon elmacskásodott.
Hopp, lámpaoltás van, úgy döntöttek, hogy ideje aludni… hát jó.
Aludni viszont semmi kedvem se volt, ezért filmezgettem. És ekkor jött az est fénypontja, a jégkrém. Talán a legfinomabb jégkrém, amit eddig ettem.
Azt is felfedeztem, hogy a szék – fotel – ággyá alakítható. Csak nyomni kell az „ágy” gombot, és szétcsúszik annyira, hogy feküdni is lehet rajta. Még én is elférek. Eddig ez még nem annyira érdekes, de ha az ember a „szék” gombot nyomja, akkor úgy csúszik össze meg vissza, hogy nem esek ki belőle, hanem minden része a megfelelő helyre kerül.
Amúgy az éjszaka rettenetesen unalmas. (Tudom, eddig múlt időben írtam, most meg jelen idő, de egyrészt ez most nem érdekel, másrészt meg az én szemszögemből nézve ennek így van értelme – ezt muszáj ide írni, mert tanárember is olvassa.) Aludni nem bírok no nem a kényelem hiánya miatt, hanem inkább attól, hogy már-már ott vagyok. Igaz, amikor ezeket a sorokat írom, akkor még csak hét órája repülök.
Próbáltam filmet is csinálni, de túl sötét van. Lehetséges szórakozás lenne a mellettem ülő bácsi fülébe papírgalacsint tuszkolni, de a fülében van a fülhallgató. Fotózni nem tudok, mert nagyon sötét van. Igaz, feldobná az unalmas utat, ha vakuznék is.
No, már csak öt óra. Megnézek még két filmet és vagy meghalok az unalomtól vagy megérkezek Japánba…

Ezeket a repülőn írtam össze kínomban…

You may also like...

1 Response

  1. Juhász Zoltán szerint:

    Gyula Ne Panaszkodj!
    Nagykanállal élvezd az életet!
    A repűlőút már csak ilyen!